Turkesztáni tábornokok

Туркестанские генералы
   
Hol vendéghad zsibong, örül
A bálnak, s minden csupa pompa
Oly furcsa nézni a körül
Álló öreg tábornokokra.
   
Fénylő szemek, szelíd szavak,
Szemöldök-ívek, őszre váltak,
Nekünk semmit sem vallanak
Arról, amit elmondhatnának.
   
S úgy tetszik, hogy régóta már,
Dendik s előkelő urak közt,
Feledték, hogy legenda száll
Róluk, hőstetteikről költött.
   
Feledték bús napok sorát,
Az éji riadót: „fegyverbe!”
A puszták szíkes bánatát
S tevéket, lomhán lépegetve;
   
Az elpusztított századot,
Mely nem tért vissza a csatából,
Kinderlit és Ucs-Kudukot
S Híva felett a cári zászlót.
   
Elfelejtették? Nem! Hiszen
Emlékük ébred újra s újra,
S elhomályosodik a szem,
Ha visszagondolnak a múltra.
   
„Hogy van?” – „A lábam hasogat.”
– „Podagra” – „Nem, a régi seb még.”
S már tűz a turkesztáni nap,
Sóvárgó vágyat kelt az emlék.
   
S azt mondták nékem, hogy azok
A veteránok mindahányan,
Watteau- és Greuze-másolatok
Között, hol puha szék, divány van,
   
Nem rejtik ócska ágyukat,
Mely akkor, ott szolgálta őket,
És szívüknek nyugtot nem ad,
Idézve a nehéz időket.

_______________________

(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)