Káprázat

Ослепительное
   
Karszékembe ereszkedem,
És eltakarva a szemem,
Soká, nagyon soká sirok még,
Idézve az estéket ott,
Hol nem gyötörtek „tegnapok”,
S nem nyomasztott a kötelesség;
   
S idézem a tenger fokát,
S hol a magányos ciprus állt,
S jóságos Husszein barátom,
Amint nyugalmasan mesél,
Ha már leszállt a sűrü éj,
S a ciprust, kert tavát se látom.
   
S Bagdad hatalma újra él,
És Szindbád új utakra kél,
Vad démonokkal száll vitába,
S Egyiptom földjéről hajók
Indulnak, mind kinccsel rakott,
Baszra csodás-szép városába.
   
Kereskedői módosak,
De nem, nem a haszon miatt
Járják a pusztát és a tengert;
Ó, Rok madár, te nagy talány,
Nem messzi szigeted talán,
Amely vezérlő csillaguk lett?
   
Vezetted a hajósokat,
Dzsinn- és toportyánlakta vad
Barlangokba – sérelmük ősi;
S mentek hidakon át, szelid
Bokrok közt Harun-al-Rasid
Víg lakomáján elidőzni.
   
A tiéd voltam valaha,
Alázatos zarándok a
Nyugalmas és kegyes vidéken;
Ahol Husszein fogadott,
Kertekben rózsalugasok,
Szmirnában – réges-régi révben.
   
Valamikor... Uram, ma, ím,
Mily tiszták s kínzók álmaim!
Csak üssetek sebet szivembe!
Karszékembe ereszkedem,
És eltakarva a szemem,
Siratlak téged, ó, Levante!

_____________________

(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)