Annyenszkij emlékének
Памяти Анненского
Ki megdöbbentő lázálom-dalokkal
Az elménk mélyébe hatolt,
Utolsó hattyú Cárszkoje Szelóban
Innokentyij Annyenszkij volt.
Emlékszem jól: a dolgozószobába
Félénken léptem untalan,
Hol a már őszülő poéta várta
A jöttöm udvariasan.
Pár mondat különös varázslatával
(Úgy mondta, mint mellékeset)
Vetette titkos ábrándok honába
Elbűvölt, gyönge lényemet.
Ó, azok a homályba hulló tárgyak
S varázsos parfümillatok,
S a hang, mely gyöngéden s baljósra válva,
Már verseiből olvasott!
Valami sérelem szólt bennük sírva,
Bronz kongott, zápor zuhogott,
S a falról Euripidész profilja
Szemembe tűzve vakitott.
... Ismerem a padot a parkban; látták
Gyakorta üldögélni ott,
Nézte, a fasor bíbor aranyán át
A messzi kékség hogy ragyog.
Ott alkonyatkor félelmes, de szép is,
Ködön márványlap fénylik át,
S egy nő, mint félénk zerge, futva mégis
Járókelők elébe vág.
Néz rájuk és zokogva énekelget,
Dalolva sír, de nincs vigasz,
Nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
Csak érezvén, hogy ez se az.
Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
Nyirkos, fűillatú homály,
És elhaló a Cárszkoje Szeló-i
Utolsó múzsa hangja már.
______________________________
(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)
Ki megdöbbentő lázálom-dalokkal
Az elménk mélyébe hatolt,
Utolsó hattyú Cárszkoje Szelóban
Innokentyij Annyenszkij volt.
Emlékszem jól: a dolgozószobába
Félénken léptem untalan,
Hol a már őszülő poéta várta
A jöttöm udvariasan.
Pár mondat különös varázslatával
(Úgy mondta, mint mellékeset)
Vetette titkos ábrándok honába
Elbűvölt, gyönge lényemet.
Ó, azok a homályba hulló tárgyak
S varázsos parfümillatok,
S a hang, mely gyöngéden s baljósra válva,
Már verseiből olvasott!
Valami sérelem szólt bennük sírva,
Bronz kongott, zápor zuhogott,
S a falról Euripidész profilja
Szemembe tűzve vakitott.
... Ismerem a padot a parkban; látták
Gyakorta üldögélni ott,
Nézte, a fasor bíbor aranyán át
A messzi kékség hogy ragyog.
Ott alkonyatkor félelmes, de szép is,
Ködön márványlap fénylik át,
S egy nő, mint félénk zerge, futva mégis
Járókelők elébe vág.
Néz rájuk és zokogva énekelget,
Dalolva sír, de nincs vigasz,
Nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
Csak érezvén, hogy ez se az.
Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
Nyirkos, fűillatú homály,
És elhaló a Cárszkoje Szeló-i
Utolsó múzsa hangja már.
______________________________
(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)