Annyenszkij emlékének

Памяти Анненского
   
Ki megdöbbentő lázálom-dalokkal
                 Az elménk mélyébe hatolt,
Utolsó hattyú Cárszkoje Szelóban
                 Innokentyij Annyenszkij volt.
   
Emlékszem jól: a dolgozószobába
                 Félénken léptem untalan,
Hol a már őszülő poéta várta
                 A jöttöm udvariasan.
   
Pár mondat különös varázslatával
                 (Úgy mondta, mint mellékeset)
Vetette titkos ábrándok honába
                 Elbűvölt, gyönge lényemet.
   
Ó, azok a homályba hulló tárgyak
                 S varázsos parfümillatok,
S a hang, mely gyöngéden s baljósra válva,
                 Már verseiből olvasott!
   
Valami sérelem szólt bennük sírva,
                 Bronz kongott, zápor zuhogott,
S a falról Euripidész profilja
                 Szemembe tűzve vakitott.
   
... Ismerem a padot a parkban; látták
                 Gyakorta üldögélni ott,
Nézte, a fasor bíbor aranyán át
                 A messzi kékség hogy ragyog.
   
Ott alkonyatkor félelmes, de szép is,
                 Ködön márványlap fénylik át,
S egy nő, mint félénk zerge, futva mégis
                 Járókelők elébe vág.
   
Néz rájuk és zokogva énekelget,
                 Dalolva sír, de nincs vigasz,
Nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
                 Csak érezvén, hogy ez se az.
   
Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
                 Nyirkos, fűillatú homály,
És elhaló a Cárszkoje Szeló-i
                 Utolsó múzsa hangja már.

______________________________

(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)