Amikor kutya voltam
Bocsáss meg, Uram!
Még a földön, ott alant,
Sokat veszekedtem.
Vonítottam éjjel,
S a magam vérével
Csonton verekedtem.
Szolgáltam neked,
És szerettelek,
Gazdám, igaz hittel.
A síromra írd fel
Ezt a néhány szócskát:
„Itt nyugszik a Volcsok,
Hozzám hű ő volt csak.”
2
Figyelka vagyok, előkelő kutya,
Lábam hosszú, karcsú és kecses.
Életemnek nincsen búja és baja,
Hogyha úrnőm lágy kezébe vesz.
Kényes orrom nem bántják itt rossz szagok.
Csontot rágni? Más se kéne még!
Ha úrnőmtől édességet is kapok,
Megnyalom szép, hófehér kezét.
Még a párnám is tollas, puha,
S földi éden lett az életem.
Eblelkem meg nem tagadom én soha,
Élvezz, élj és ne nyüszíts sosem!
1911. július
3
Oly sanyarú az osztályrészem,
De mégsincs szívemben harag.
Kurkászhatok a hideg réten
Rossz ételmaradékokat.
Hínárlepett kanálisokból
Iszom a poshadó vizet.
S a fűből – érzi még a rossz orr –
Nyom szaglik: száraz és öreg.
Ám hogyha lópaták dobognak
Az úton, nyári estelen,
Futok nyüszítve, riadozva,
S a zabtáblába rejtezem.
De jól tudom, ünnepem eljő,
És lelkem is mennyekbe száll,
Ha majd egy részeges tekergő
Kővel halántékon talál.
Felugrom s felüvöltök rögtön,
Elterülök a kavicson,
Kurta kínomba beledöglöm,
S a lelkem istennek adom.
1911. július
4
Édes isten – tévedtél velem te,
Elrontottad éltem valahol.
Vad kutyák társává hogy tehetted,
Akinek a lelke is mosoly!
Nem akartam terveid zavarni:
„Ha kívánod, kutya leszek én.”
Megtanultam úgy-ahogy ugatni,
S vonítok telihold idején.
Mégis, édes isten, öl a bánat.
Kutyaéletet nem akarok.
S gondold meg – hogy őrizném a házat!?
Hiszen művész, poéta vagyok.
1912. július 18. Ubriasz
5
Dölyfös, önhitt-elbizakodott vagy,
De szememben szánalmas, silány,
Poéta, panamakalapodban,
Aki bottal támadtál reám.
Ostoba, te, mitől ijedtél meg?
Hisz rád még csak nem is ugatok.
Még sohase martalak meg téged.
Én csak dalt és verset faragok.
Fel se fogtad: nemhiába élek,
Hogy az én ebsorsom hőshöz méltó volna,
Hogy éjfélkor senki ily bús szenvedéllyel,
Mint én, nem vonít a holdra.
Szánalmas tudor, ily bánatokkal
Hogy itatnád át a versedet?
Kiabálsz csak és csapkodsz a bottal,
A vonító bút nem ismered.
Menj csak innen, durva verscsináló,
S gyáván ne hajíts felém követ!
Lábikrádba fogamat se vájom,
Bárha éjjel szörnyen szenvedek.
Távozz, távozz innen, minek veszekednénk?
Megvetem csak öntelt hangodat,
Gúnyos nevetésed, szemed gőgös kékjét,
És magas, keményített gallérodat.
Ha az útról elzavarsz, oly mindegy,
Elkergettek sokszor már az emberek.
De vigyázz, míg hadonászol, porba ejted
Rossz szemed kipótló cvikkerüveged.
1912. július 19. Ubriasz
_______________________
Fjodor Szologub verse,
fordította Baka István.
Az Orosz szimbolista költők Baka István fordításában című kötetből