Betegen

Больной
   
Lázálmaimban egyre ez gyötör:
Vonalak metszőn-éles végtelenje,
S harang mint óra, üt szünetlenül,
Akárha már az öröklét peregne.
   
S úgy rémlik most, hogy a halál után,
Kínjával a feltámadás-reménynek,
A vaksötétben így kutatja tán
A szem a sok jólismert, régi képet.
   
De ama őshomályban zöld füvet
Nem lel, s a fül se hall már földi hangot,
Nincs más, csak kockák, rombuszok, szögek,
S kongó, örök, baljóslatú harangok.
   
Ó, bár csak álom nyűgözné szemem!
Eljutnék, mint a béke ünnepére,
Ősz tengerekhez, sárga fövenyen
Nagy, barna köveket számlálni végre.

_____________________________

(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)