Fák

Деревья
   
Tudom, a fáknak adatott csupán
A létezés fensége, minekünk nem,
A földön, csillagok szelid hugán,
Ők itthon vannak, ám mi idegenben.
   
Őszvégi, elsivárult réteken
Állnak vörösréz alkonyat, borostyán
Hajnal színét ellesve, ékesen, –
Zöld és szabad nép tábora a pusztán.
   
Tölgyek között is vannak Mózesek,
S pálmák közt Máriák... A lelkük egyre
Egymásnak küldöz halk üdvözletet,
Rábízva éjben áramló vizekre.
   
S földmélyben, míg gyémántot köszörül,
Gránitba váj, arról fecseg a forrás,
Dalol, kiált – a tört szil merre dűl,
S hol lombosodnak épp a szikomorfák.
   
Ó, bárcsak én is lelnék oly hazát,
Hol nem kell énekelni és zokogni,
Csak végtelen évezredeken át
Némán az égi kékbe magasodni.

________________________

(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)