Dahomey

Дагомея
   
A király a vezérét hívta: „Hatalmas,
Magas is vagy, a bősz elefánt se különb,
Ám még magasabb ama főknek a halma,
Amely általad épül a trónom előtt.
   
S amiként a te híred, az én kegyem épp oly
Végnélküli, ó, te vitéz katonám.
Tengerre s a Napra te vagy csak a méltó.
Menj hát! Szolgád aranyarcu atyám!”
   
A dobok dübörögtek, a nép felüvöltött,
Térdelve köszönti urát a tömeg,
Lányok dala szállt, harsogtak a kürtök,
Visszhangzik a part meg a messzi vizek.
   
Meghajtva fejét, ugrott le a szirtről
A vezér, s befogadták őt a habok,
S úgy tűnt, nem a tenger ölébe merült ő,
A nap alkonyi óaranyába bukott.
   
A dob süketíti, rivallva a népe;
Már megvakitotta sósizü hab;
Eltűnt. S ragyogott a király sima képe,
Feketéllve, akárha pokolbeli nap.

_________________________

(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)