Delvighez
Figyelj rám, szűzi múzsák
Hamis tanúja, te!
Mezők csendjén, a puszták,
Természet gyermeke,
Szaporítottam a
Költők bűnös hadát...
Magához vonz ez a
Szép, kedves hiuság.
Költő nagybácsink volt,
Ki erre biztatott,
S eljegyzett a múzsákkal.
Előbb csak tréfaként,
Játékból írtam én,
Itt-ott átirogattam,
Ezt-azt már ki is adtam, –
S most – öröm ez vagy bánat –
Testvérnek és barátnak
Hív engem az meg ez,
Mit tehetek, bocsánat!…
Áruló, Apollónak
Szövetségese vagy;
Engem pedig Pradonnak
Hírelnek, kárhozat.
Mindenhol baj előz meg!
Jaj nékem, verselőnek,
Hová rejtőzzem hát?
Sok áruló barát
Ártatlan alkotásom
Városba küldik titkon,
S amit termett magányom,
S kinyomtatják a sajtón,
A papírt pazarolva!
És körülvesznek nyomba'
A mókamesterek.
„Vallja be – mondták nékem –,
Ír, ugye, verseket;
Nem láthatnánk-e, kérem?
Ábrázol bennük szépen
Patakocskát, no meg
Virágocskákat és még
Szelecskét, ligetecskét,
Bárányfelhős eget...”
Ó, Delvig! Múzsák írták
Elő a sorsomat;
De te miért szaporítnád
A bánataimat?
Lustán heverni réten,
Mint Morpheusz ölében,
Csak még egy évet adj
Lomhán csak elterülni
S gyönyörökbe merülni, –
Lusta vagyok, igaz! –
Ám ott, bár semmi kedvem,
Már gondok jönnek menten,
S mind százfelől követ,
És kénytelen leszek
Csatázni zsurnálokkal,
Kupeckedni lapokkal,
Grafovtól ájuldozva...
Ó, Apolló, kegyed!