Diáktársaimhoz
Barátaim! Víg óra jő,
Künn csend és nyugalom van,
Hát abroszt, serleget elő;
Aranyló bort, de nyomban!
Kelyhünkben pezsgő sistereg.
Seneca, Tacitus, Kant:
Sok ósdi fóliáns minek
Foglalja asztalunkat?
Tudós bolondok, el velük –
A földi tér miénk lett;
Tudunk mi inni nélkülük –
El, hideg eszü vének!
Vajon egy józant hogy lelünk
Diákok asztalánál?
Mindenesetre elnökünk
Kiválasztása ránk vár:
A részegnek jutalmat ad –
Puncsot s grogot a tálból,
Néktek pedig, spártaiak,
Tiszta vizet pohárból.
Kéj s lustaság apostola,
Vale, Galics barátom!
Epikurosz kisöccse, a
Lelked a borban ázzon,
Fejedre koszorút boríts.
Légy elnökünk, te áldott,
És még maguk a cárok is
Irigylik a diákot!
Delvig, mit alszol, nyújtsd kezed!
Ébredj, ne légy ma renyhe!
Nem katedra alatt heversz,
Latintól szenderegve.
Itt látod cimboráidat
S a flaskát, borral töltve,
Múzsánkra emeld poharad,
Parnasszus léhütője!
Kópé, kezet rá, töltsd szinig
Kupád – s ürítsd ki végre,
S szórd epigrammák százait
Barátra, ellenségre!
Te pedig, ifjú dalia,
Világnak széltolója,
Tiéd lesz Bacchus temploma,
Minden egyébre spongya!
Bár részeg, bár diák vagyok,
De jámborságra vágyom –
Habzó pohárral adjatok,
Küzdelmeteket áldom!
S te léhütők közt léhütő,
Ki csínyekre születtél,
Merész atléta, lókötő,
Ki lelkem társa lettél,
Törjünk palackot, kupicát
Platov egészségére,
S igyunk megint, puncsot kozák-
Sapkába töltve végre!
Egyeneslelkű cimborám,
Kezed kezembe add csak,
Hagyjuk, míg körbejár kupánk,
Pedánsnak az unalmat:
Nem először iszom veled,
Nem először veszekszem;
Töltsünk baráti serleget –
S kibékülünk, de menten.
Hagyjuk a ceremóniát,
Lelkembe zárlak téged –
Töltsük szinültig a kupát,
Értelem, isten véled!
De mit látok? kettőzve mind
A tárgyak körülöttem;
Szobánk megindul és kering,
Homály borong előttem!
Hol vagytok, társaim? hol vagyok?
Bacchusra, szóljatok már!
Fejét füzetre hajtva ott
Már mindenik szunyókál.
Író, talán te éberebb,
S mindünknél józanabb vagy;
Wilhelm, szavald a versedet,
Hogy tüstént elaludjak.