Elégia
Azt hittem, hogy kihunyt végleg a szerelem,
Szívemben a szilaj vágy elnémult örökre,
Végre bevezetett, ragyogva odafenn,
Barátság csillaga a biztos kikötőbe.
Tengerpart fövenyén heverve gondtalan,
Már távol láttam és csak messziről mutattam
A vitorlást, hogyan rohan
A pusztulásba vad viharban.
Így szóltam: „Százszor boldog az,
Ki életét szabadon élte,
S elszállt, mint tündöklő tavasz,
Nem búsitotta szenvedélye,
Nem szenvedett, hogy nincs reménye,
Nem bénitotta kurtavas.
Boldog! S még boldogabb vagyok tán,
Széttéptem kínom láncait,
Megint baráti fény ragyog rám,
S nem járom már komor-mogorván
Az élet fénylő tájait!”
Boldogtalan... mit is beszéltem!
Hamis békémben épp csak elszenderedtem,
De szívem rejtekén megbújt a szerelem,
Nem hunyt ki égő szenvedélyem.
Barátaim között, ahol vígság fogad,
Akartam régimód felhangolni a lírát,
Megénekelni szép és ifju lányokat,
Vígságot, Bacchust és Delphirát.
Hiába!... néma csend; elfáradt ujjaim
Hevertek lantomon, szót nem fogadva nékem,
Még mindig égtem – és a bánat közönyében
Néztem – már messziről – ifjú játékaim.
Napjaink mérge, szerelem,
Fuss a csalóka álmok seregével.
Tüzet ne gyújts a lelkemen
Gyötrelmes vágyaim hevével.
Árnyképek, szálljatok... Már nem vagyok tied,
Add vissza, Ámor, a nyugodt örömöket...
Hagyj engem egyedül a közönyös világon,
Vagy engedj szállnom a reményem szárnyain,
Hagyj elszunnyadni, s bár lehúznak láncaim,
Álmodozni a szabadságról.