Elégia

Элегия

Azt hittem, hogy kihunyt végleg a szerelem,
Szívemben a szilaj vágy elnémult örökre,
Végre bevezetett, ragyogva odafenn,
Barátság csillaga a biztos kikötőbe.
Tengerpart fövenyén heverve gondtalan,
Már távol láttam és csak messziről mutattam
                  A vitorlást, hogyan rohan
                  A pusztulásba vad viharban.
                  Így szóltam: „Százszor boldog az,
                  Ki életét szabadon élte,
                  S elszállt, mint tündöklő tavasz,
                  Nem búsitotta szenvedélye,
                  Nem szenvedett, hogy nincs reménye,
                  Nem bénitotta kurtavas.
                  Boldog! S még boldogabb vagyok tán,
                  Széttéptem kínom láncait,
                  Megint baráti fény ragyog rám,
                  S nem járom már komor-mogorván
                  Az élet fénylő tájait!”
                  Boldogtalan... mit is beszéltem!
Hamis békémben épp csak elszenderedtem,
De szívem rejtekén megbújt a szerelem,
                  Nem hunyt ki égő szenvedélyem.
Barátaim között, ahol vígság fogad,
Akartam régimód felhangolni a lírát,
Megénekelni szép és ifju lányokat,
                  Vígságot, Bacchust és Delphirát.
Hiába!... néma csend; elfáradt ujjaim
Hevertek lantomon, szót nem fogadva nékem,
Még mindig égtem – és a bánat közönyében
Néztem – már messziről – ifjú játékaim.
                  Napjaink mérge, szerelem,
                  Fuss a csalóka álmok seregével.
                  Tüzet ne gyújts a lelkemen
                  Gyötrelmes vágyaim hevével.
Árnyképek, szálljatok... Már nem vagyok tied,
Add vissza, Ámor, a nyugodt örömöket...
Hagyj engem egyedül a közönyös világon,
Vagy engedj szállnom a reményem szárnyain,
Hagyj elszunnyadni, s bár lehúznak láncaim,
                  Álmodozni a szabadságról.