Emlékezet

Память
   
Csak a kígyó vedli le a bőrét,
Mely növő lelkétől szétszakad.
Kígyóként, ó, jaj, hiába nőnénk,
Lelket váltunk, ám a test marad.
   
Életem, mint felkantározott mént,
Most vezesd elő, Emlékezet,
És azokról szólj nekem, akik rég,
Énelőttem lakták testemet.
   
A legelső: vézna és csúnyácska,
Nem szerette, tán csak a homályt,
Ligetet, avart, s az ő szavára
Megigézve az eső elállt.
   
Nem is lelt e gyermek más barátot,
Csak egy fát s egy rőtbundás ebet.
Hogy én voltam ő is, a világot
Meg se győzhetnéd, Emlékezet.
   
És a második... A déli szélbe
Szeretett, amelyben lant zenélt,
Mondogatta – kedvese az élet,
S a világra, mint szőnyegre lép.
   
Cárrá lenni, istenné – merész célt
Tűzött ostobán maga elé,
Kifüggesztve a poéta-cégért
Csöndes hazám ajtaja fölé.
   
Mást szeretek: a hajóst, lövészt, ki
A szabadság választottja lett,
Hullámzó vizek daloltak néki,
S irigyelték őt a fellegek.
   
Magas volt a sátra, és temérdek
Öszvére kitartón bandukolt,
A fehér-nem-látta tájak édes
Levegőjét itta, mint a bort.
   
Emlékezet, gyöngülsz évről évre,
Ő volt még vagy más valaki már,
Ki e víg szabadságot cserélte
A szent harcra, melyre várva várt?
   
Éhség, szomjuság, álmatlan éjek,
Erőltetett menetek sora,
De csak Szent György érintette kétszer
Mellkasát – ólomgolyó soha.
   
Én, ki makacs-komoran emeltem
Éjhomályban új bazilikát,
Az Atya dicsét megirigyeltem,
Mennyben és a földön egyaránt.
   
Tűz emészti szívem, égi lángban
Perzselődöm ama szent napig,
Míg magasba nem törnek hazámban
Az új Jeruzsálem falai.
   
S akkor a világra furcsa szél ront –
És rettentő fényt áraszt az ég,
A Tejút virágzik ki vakítón
Vágtató planéták kertjeként.
   
Ismeretlen vándor jő, az arcán
Fátyol; ám megértem, mit jelent
A nyomában lépked az oroszlán
És a sas, amely fölötte leng.
   
Felkiáltok... de van-e segítség
Lelkem a haláltól óvni meg?
Csak a kígyó vedli le a bőrét,
Lelket váltunk, testet nem lehet.

________________________

(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)