Hívó szó

    
Mint vén matróz, aki elhagyta rég a tengert,
s csak álmában bolyong a kéklő végtelenben,
vitorlát bontva, míg a bús éj elpereg,
és hallja szüntelen – hívják a tengerek,
a múltam engem is így hív, így szólogat ma:
új földrészek felé, járatlan új utakra,
vár rám a messzeség – más tájak, más vizek,
de horgonyt arra is csak akkor vethetek,
ha vágyam rátalál ígért Atlantiszára,
s nem térnék vissza már többé megunt hazámba,
habár tudom, szivem halálos álmomig
szurkos kötélről és hajókról álmodik,
kék mély fölött dobál az óceán vad árja:
ha szólít, fölkelek a Kapitány szavára.