Fák
Деревья
Cseh barátnőmnek,
Anna Antonovna Teszkovának
1.
Ember engemet
nem babonáz meg már ma.
Vetem hitemet
ezüstszáraz hangába.
– Árnyam hírnevét
zengje harsonák hada! –
Vár a veszteség
hangaszáraz patakja.
Hanga, agg alak!
Kőre kúszol fel bátran.
Árvaságomat
benned én ma megláttam,
s brokátrongyomat
levetem, megtagadva –
hanga-rom fogad,
hanga száraz patakja.
Torz a földi lét,
tétje: kétszínű szivek.
Őszen fölfelé
(mert a vezetőd rideg)
kússz, hol berkenye
bókol, mint Dávid király.
Hanga ősz feje,
száraz óceánja vár.
1922. szeptember 5.
2.
Ha bántalmától részegen
lelkemet harag űzi,
ha hétszeres esküt teszen:
démonait legyőzi –
nem azt a lángoló hadat,
mi hull gyehennamélybe,
de földi aljasságokat,
emberi renyheséget –
fák! Hozzátok megyek! Bazár
zajától undorodva!
Lelkem fellélegezve száll
a ti magasotokba.
Tölgy, Isten ellen lázadó!
Gyökereid kirántod!
Te, fűz, jövendöléstudó!
Ti, nyírfa-szűzleányok!
Szil – feldühített Absalom!
Kínvallatástól nyurga
fenyő! – s te, zsoltár ajkamon:
berkenyefácska búja...
Hozzátok! Lombok omlatag,
de élő higanyába!
Kitárhassam karjaimat!
A verseket a sárba!
Ti, zöld visszfényhullámuak...
hullók – akárha kézbe...
Kibontott hajzatú, szabad
fák örök remegése!
1922. szeptember 8.
3.
Mint fürdő nők, a fövenyen
sorjáznak – rajban
felbukkant nimfák –, s hirtelen,
hullámló hajjal,
karnyújtva, homlokfényesen
– tekercs bomlása! –
táncolnak, s nincs még vége sem –
oltalmazásra
csípőig hull hosszú kezük...
nyakuk kinyújtva...
Megolvadt nyírfa-színezüst
patakzik újra.
1922. szeptember 9.
4.
Társak! Testvérsereg!
Ti, kik elsöpritek
földi bajok nyomát!
Elízium! – Ti, fák!
Táborotokban én,
mámoros-árva lény,
végezem józanon
véletek-egy napom.
Terekről vissza, ó,
pagonyok áldozó-
tüzébe! Vár moha,
tűlevelek sora...
Prófétafák szava!
Rengeteg szózata:
van itt, a rossz fölött,
lét, ami szép s örök:
ott, hol nincs rút, se rab,
hol minden magasabb,
hol igazság a fény,
életed túlfelén.
1922. szeptember 17.
5.
Menekülők? – Futárok?
Ha éltek, választ várok.
Lóra pattant barátok,
kik Istent nézitek?
Milyen sok saru vágtat!
Mily sok ház, fényben állva!
Mily sok kopó és dámvad –
fák, a szökésetek!
Erdő! Most lóhát ringat!
Mit rángógörcsnek hívnak
az emberek: fa-kínnak
vég-rándulása, te!
Kamasz, nektár nevelte,
bútt bő lebernyegekbe.
Kitépett gyökerekkel
fölugrasz, rengeteg!
Nem, más: nem pelyhek szállnak
száraz levelü árral.
Látom: kopják csatáznak!
Hallom: zaj közeleg.
És szétterült palástban
átszáguld most – ki látta?! –
Saul Dávid nyomában:
halálába üget.
1922. október 3.
6.
Nem ecset, nem a piktor!
Fény a hazája, mivel ősz.
Hazudik a piros lomb
a fény itt minden színt legyőz.
A színt a fény tiporja.
A fény a szín mellére lép.
Ez tán, ami kimondja
erejét, titkát s lényegét
az őszi rengetegnek?
Mintha a napok öble
fölött most megrepedne
a kárpit – és mögötte...
Mintha fiadat itt ma
búcsúbrokáton át vezetnéd –
s e szavak: Palesztína,
Elízium, egymást követnék...
Áramlás... Átszüremlés...
Rengő lombligatúra –
fény: halál-boldogság – és
a kapcsolat kihunyta.
*
Ó, őszi őszülés!
Te, goethei apoteózis!
Sok dalt daloltak, és
sok volt, mi szétbomolt is!
Így fénylik fel az ősz haj:
a pátriárkák így haladtak
az utolsó fiúval,
hétből utolsónak maradttal –
utolsó kapuig –
kezük sugárzó fénybe vonva...
(A festék hazudik!
A bíbor itt – utolsó szolga!)
... Nem fényét szórva:
belső fénytől világosulva...
Ez tán, ami kimondja
– s a kapcsolat kihunyva.
*
Így fénylenek sivatagok.
És – többet mondtam, mint akárki:
a palesztínai homok
és Elízium kupolái.
1922. október 8-9.
7.
Ő, ki álmot nem látván aludt,
most felébredt végleg.
Zsoltárok zord rendjében vonult,
a színskálán végig
ébredező testek ezere:
Kezek! – Karok! – Íjra
vágyakozó nyilak serege,
éretten a kínra.
Köntösök, kibomlott-porladók,
halászhálórések.
Kezek, lágyéktájra tapadók
(szűzeké) – s a vének
szíjai, szégyent nem ismerők...
Suttyóé – madárka!
Ítéleti kürtre fölkelők!
Ágyékig kitárva
testük, leplüket ledobva – ó,
ősz szakállu röptök:
Jelen! – Útra készen! – Légió! –
Visszaözönöltök,
nomád népek! – Kegy vár vagy harag?!
Lásd meg! – Légy! – Latolgasd!
...Este néhány fácska felszaladt
ormára a dombnak.
1922. október 12.
8.
Valaki győz – halál a bére.
Fák intenek – a sors elérte.
Zsidó kezd áldozati táncba.
Fa rezzen – titkait darálja.
Évszázadrontó lázadás:
vesszen idő, mérték, szokás.
A kárpit is kettérepedt:
a fák – akárha sírkövek...
Valaki jő. A menny bejárat.
Fák – diadaloszlopok – állnak.
1923. május 7.
9.
Mily ihletéssel,
mily igazakkal telten,
miről susogtok,
lomb-árvizek, felettem?
Mely zabolátlan
szibilla jósszavával –
miről susogtok
e mély önkívületben?
Mit mond lengésetek?
De tudom én – sebére
Időnek jéghideg
írt kentek: Öröklétet.
Ifjú géniuszok,
leleplezitek végleg:
a látvány hazudott,
távolban él a lényeg.
Hogy – akár valaha –
a Föld mutatkozzék meg.
Hogy szemhéjunk alatt
a képzelet valóra váljon.
Hogy csoda-aranyat
Ne adjanak bitorló kézbe!
Hogy szemhéjunk alatt
a rejtelem valóra váljon.
És el az eltevéstől!
És el a sürgetéstől!
Patakba! – Prófétáló
sejtelmes szózatokba!
A levelet a lombba
Szibilla sóhajtotta?
...Ó, lombok lavinái,
ó, lombok, dőlve romba...
1923. május 9.
________________________
(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből. Baka István fordítása.)
Cseh barátnőmnek,
Anna Antonovna Teszkovának
1.
Ember engemet
nem babonáz meg már ma.
Vetem hitemet
ezüstszáraz hangába.
– Árnyam hírnevét
zengje harsonák hada! –
Vár a veszteség
hangaszáraz patakja.
Hanga, agg alak!
Kőre kúszol fel bátran.
Árvaságomat
benned én ma megláttam,
s brokátrongyomat
levetem, megtagadva –
hanga-rom fogad,
hanga száraz patakja.
Torz a földi lét,
tétje: kétszínű szivek.
Őszen fölfelé
(mert a vezetőd rideg)
kússz, hol berkenye
bókol, mint Dávid király.
Hanga ősz feje,
száraz óceánja vár.
1922. szeptember 5.
2.
Ha bántalmától részegen
lelkemet harag űzi,
ha hétszeres esküt teszen:
démonait legyőzi –
nem azt a lángoló hadat,
mi hull gyehennamélybe,
de földi aljasságokat,
emberi renyheséget –
fák! Hozzátok megyek! Bazár
zajától undorodva!
Lelkem fellélegezve száll
a ti magasotokba.
Tölgy, Isten ellen lázadó!
Gyökereid kirántod!
Te, fűz, jövendöléstudó!
Ti, nyírfa-szűzleányok!
Szil – feldühített Absalom!
Kínvallatástól nyurga
fenyő! – s te, zsoltár ajkamon:
berkenyefácska búja...
Hozzátok! Lombok omlatag,
de élő higanyába!
Kitárhassam karjaimat!
A verseket a sárba!
Ti, zöld visszfényhullámuak...
hullók – akárha kézbe...
Kibontott hajzatú, szabad
fák örök remegése!
1922. szeptember 8.
3.
Mint fürdő nők, a fövenyen
sorjáznak – rajban
felbukkant nimfák –, s hirtelen,
hullámló hajjal,
karnyújtva, homlokfényesen
– tekercs bomlása! –
táncolnak, s nincs még vége sem –
oltalmazásra
csípőig hull hosszú kezük...
nyakuk kinyújtva...
Megolvadt nyírfa-színezüst
patakzik újra.
1922. szeptember 9.
4.
Társak! Testvérsereg!
Ti, kik elsöpritek
földi bajok nyomát!
Elízium! – Ti, fák!
Táborotokban én,
mámoros-árva lény,
végezem józanon
véletek-egy napom.
Terekről vissza, ó,
pagonyok áldozó-
tüzébe! Vár moha,
tűlevelek sora...
Prófétafák szava!
Rengeteg szózata:
van itt, a rossz fölött,
lét, ami szép s örök:
ott, hol nincs rút, se rab,
hol minden magasabb,
hol igazság a fény,
életed túlfelén.
1922. szeptember 17.
5.
Menekülők? – Futárok?
Ha éltek, választ várok.
Lóra pattant barátok,
kik Istent nézitek?
Milyen sok saru vágtat!
Mily sok ház, fényben állva!
Mily sok kopó és dámvad –
fák, a szökésetek!
Erdő! Most lóhát ringat!
Mit rángógörcsnek hívnak
az emberek: fa-kínnak
vég-rándulása, te!
Kamasz, nektár nevelte,
bútt bő lebernyegekbe.
Kitépett gyökerekkel
fölugrasz, rengeteg!
Nem, más: nem pelyhek szállnak
száraz levelü árral.
Látom: kopják csatáznak!
Hallom: zaj közeleg.
És szétterült palástban
átszáguld most – ki látta?! –
Saul Dávid nyomában:
halálába üget.
1922. október 3.
6.
Nem ecset, nem a piktor!
Fény a hazája, mivel ősz.
Hazudik a piros lomb
a fény itt minden színt legyőz.
A színt a fény tiporja.
A fény a szín mellére lép.
Ez tán, ami kimondja
erejét, titkát s lényegét
az őszi rengetegnek?
Mintha a napok öble
fölött most megrepedne
a kárpit – és mögötte...
Mintha fiadat itt ma
búcsúbrokáton át vezetnéd –
s e szavak: Palesztína,
Elízium, egymást követnék...
Áramlás... Átszüremlés...
Rengő lombligatúra –
fény: halál-boldogság – és
a kapcsolat kihunyta.
*
Ó, őszi őszülés!
Te, goethei apoteózis!
Sok dalt daloltak, és
sok volt, mi szétbomolt is!
Így fénylik fel az ősz haj:
a pátriárkák így haladtak
az utolsó fiúval,
hétből utolsónak maradttal –
utolsó kapuig –
kezük sugárzó fénybe vonva...
(A festék hazudik!
A bíbor itt – utolsó szolga!)
... Nem fényét szórva:
belső fénytől világosulva...
Ez tán, ami kimondja
– s a kapcsolat kihunyva.
*
Így fénylenek sivatagok.
És – többet mondtam, mint akárki:
a palesztínai homok
és Elízium kupolái.
1922. október 8-9.
7.
Ő, ki álmot nem látván aludt,
most felébredt végleg.
Zsoltárok zord rendjében vonult,
a színskálán végig
ébredező testek ezere:
Kezek! – Karok! – Íjra
vágyakozó nyilak serege,
éretten a kínra.
Köntösök, kibomlott-porladók,
halászhálórések.
Kezek, lágyéktájra tapadók
(szűzeké) – s a vének
szíjai, szégyent nem ismerők...
Suttyóé – madárka!
Ítéleti kürtre fölkelők!
Ágyékig kitárva
testük, leplüket ledobva – ó,
ősz szakállu röptök:
Jelen! – Útra készen! – Légió! –
Visszaözönöltök,
nomád népek! – Kegy vár vagy harag?!
Lásd meg! – Légy! – Latolgasd!
...Este néhány fácska felszaladt
ormára a dombnak.
1922. október 12.
8.
Valaki győz – halál a bére.
Fák intenek – a sors elérte.
Zsidó kezd áldozati táncba.
Fa rezzen – titkait darálja.
Évszázadrontó lázadás:
vesszen idő, mérték, szokás.
A kárpit is kettérepedt:
a fák – akárha sírkövek...
Valaki jő. A menny bejárat.
Fák – diadaloszlopok – állnak.
1923. május 7.
9.
Mily ihletéssel,
mily igazakkal telten,
miről susogtok,
lomb-árvizek, felettem?
Mely zabolátlan
szibilla jósszavával –
miről susogtok
e mély önkívületben?
Mit mond lengésetek?
De tudom én – sebére
Időnek jéghideg
írt kentek: Öröklétet.
Ifjú géniuszok,
leleplezitek végleg:
a látvány hazudott,
távolban él a lényeg.
Hogy – akár valaha –
a Föld mutatkozzék meg.
Hogy szemhéjunk alatt
a képzelet valóra váljon.
Hogy csoda-aranyat
Ne adjanak bitorló kézbe!
Hogy szemhéjunk alatt
a rejtelem valóra váljon.
És el az eltevéstől!
És el a sürgetéstől!
Patakba! – Prófétáló
sejtelmes szózatokba!
A levelet a lombba
Szibilla sóhajtotta?
...Ó, lombok lavinái,
ó, lombok, dőlve romba...
1923. május 9.
________________________
(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből. Baka István fordítása.)