Carmen
L. A. D-nek
1
Mint színek háborgó vizen,
Mikor gomolygó fellegeknek
Vad fénye villan hirtelen,
Szivem úgy változik, riad meg
Éneklő viharod alatt,
Orcám a vér lángba borítja,
S boldogság könnye fojtogat
A közeledben, Carmencita.
1914. március 4.
2
Az égi patina s a hold szilánkja fényes,
Azúrban alszik, és a szél, ha kél, alig
Lélegzik, s a tavasz utolsó jege éles,
S álmos viharba száll, zavart a lélek is...
Mi lágyabb, mint a hold, az alkonynál sudárabb?
Ne áruld el soha, barátodnak se mondd:
Ha a tető alatt, a kis padlásszobában
Nem esti fény ragyog csupán az ablakon.
1914. március 24.
3
Van reggel-démon. Füstös fényü még,
Aranyhajú, derűs minden vonása.
Lengő khitónja kék, akár az ég,
Gyöngyházszivárvány csillogása.
De mint az éjen áttetsző azúr,
Az arcán olykor átsejlik a rémség,
S aranyló fürtje vész-veres sötétség,
S hangjában múltad száz vihara dúl.
1914. március 24.
4
Tavaszi hóvihar dühöng.
Szemem az olvasástól fáradt...
Ó, szörnyű óra, amidőn
Jóslatot mondva Zunigának,
Josét megpillantotta ő!
A tekintete gúnytól fénylett,
Gyöngyfogsora villant elő,
S feledtem minden napot, éjet,
Szívemben lüktetett a vér,
Hazám emlékét eltemettem...
S ő így dalolt: „Az életeddel
Fizetsz meg a szerelmemért.”
1914. március 18.
5
A lánynak hódolók között,
Akiknek nyüzsgő raja tarkáll,
S mind Carment hívja és csak őt,
Egy néma árny a szürke falnál
Áll, Lillas-Pastia kocsmája
Előtt, és bámul morcosan,
Nem kérve, részvétet se várva,
Míg dob csörög, selyem suhan,
S cseng karkötők csengettyühangja, –
A tavaszra emlékezik,
S zengő harmóniák között ma
Csak néz az éneklő alakra,
S álmodja költő-álmait.
1914. március 26.
6
Haragvó, színtelen szemek
Gőgös, kihívó megvetése.
Minden vonása: énekek.
Így láttam Önt először én meg.
A nézőtér sötét. Csitulj!
Zsabó szoros feketesége.
S egy sápadt arc... s vállára hull
A fürtje, mint folyó az éjbe...
Ó, nem, nem ez volt életem
Legmeglepőbb találkozása!
De nyugtalan s oly idegen
Testének minden rándulása...
A büszke szem tekintetén
Áttetszett: benne bosszúság van...
(Dühödten így sandít felénk
Az oroszlán, ketrecbe zártan.)
S ott, a kerek csillár alatt,
A seguidilla messze ringott,
És Önben féltés és harag –
Escamillo nem Önhöz indult.
Nem Ön rándítja zsinorát,
Hogy hunyjon már a lámpa fénye,
S az elhagyott José szemébe
Nem Ön villantja gyöngyfogát...
Ó, nézni némán – nincs erőm,
Mondani nem kell s nem lehet,
S Ön (csillag mennyei tetőn)
Kígyózva, lustán lépeget,
És elmegy – lankadtan haladva,
És gyöngéd vállának dala,
Oly szörnyen édes-ismerős ma,
Hogy nem feledhetem soha,
Mint emlék egy másik hazáról, –
Az arca lelkem kincse lett...
S ott: Menjünk, menjünk messze, távol
A földi lét ezer bajától!
Kiált, ki máris elveszett...
És március hava pereg.
1914. március 25.
7
Barkák – tavasz jő, olvad már a rét,
Sajnálunk mégis egy másféle fényt,
Ez arra vall, hogy pislog valahol
Egy gyertya még, s imám is forrva-forr,
S csókszomjas ajkam válladra hajol.
Ez árpaszőke kalász: a mező,
S a darukrúgás egekbe vesző,
Ez arra vall, hogy a sövény megett,
Várhatlak, míg az alkonyfény pereg.
S tudom, hogy nem feledtél engemet.
Rózsák – riasztó szirmaik heve,
Nem a te fürtöd éjlő verese?
Nem titkos árulás az ének is?
Nem Carmen rabja lett a szívem is?
1914. március 30.
8
Éjsötét s vad éltem elfelejtett
Himnuszának visszhangja te vagy.
Carmen, oly bús, oly csodás szivemnek,
Hogy téged megálmodhattalak.
Már tavasz cseveg, csobog, megárad,
S én, vad álmok rabja, alva csak
Bűvölődöm; megvadít a bájad –
Mint gitárhúr, kasztanyettahang!
S te, akinek álmok közt visz útja,
Boldogabb idők trónjára ülsz,
Császárnő, rózsákkal koszorúzva,
Tündérmesék álmába merülsz.
Alszol, kígyó-gyűrüben, te édes,
Mákony altat, és meglátod azt
A morotvát, ahová elérhetsz,
És elérhetetlen álmomat.
Látsz alkonytalan napot s az égő,
Az imádott, elhagyott vidék
Dallal dalló s kékellve kéklő
Rezdületlen-boldog édenét.
Rezdületlen életedben csend ül,
Csak a lombok sátora alól
Hangod furcsa, mély csodája csendül,
S vad cigányszerelmekről dalol.
1914. március 28.
9
Szerelmünk nem madárkalitka,
De én tied vagyok!
És álmom egyre újraszítja
Lángoló alakod!
Igen, ragadozó kezedben,
Csaló szemedben ég
Rémálmom, hasztalan szerelmem,
A lázas éji ég.
Dalolni foglak, égi boltnak
Ajánlva hangodat!
Mint áldozópap, csillagoknak
Szentelve lángodat!
Hullámként, zúgó vers-vizekről
Folyóm ragad tova,
És Carmen, parfümöd kezemről
Le nem mosom soha...
És csendes éjen pillanatra,
Mint fellobbant parázs,
Megvillan hófehér fogakkal
Szép arcod, a csodás.
Reményem él, gyötrő, de édes,
Te – más földön talán –
Egyszer, titkolva bár, de mégis
Gondolni fogsz reám...
Az élet viharát megélten,
Csalódást és a bút –
E gondolat most útra kéljen,
Carmen, oly egyszerűn s fehéren,
Akár egy messzi út!
1914. március 28.
10
Nem, az enyém soha, de másé sem leszel te,
Bús évek horhosán át e tudat hozott,
Üres napokon át, miknek nyomaszt a terhe.
Így lettem én a te poétád s hódolód!
Itt – szörnyű bélyege női áldozatodnak
Csodás szépségedért – felfogni sincs erőm.
Ott – kozmosz lelke sír, világai bolyognak,
Szférák harmónikus rendjétől rendülőn.
Ettől remegtem én meg a sötét teremben!
Azóta féltelek, szegény, reménytelen!
Különös szemeid kísértek akkor engem,
Nem tudva, sejtve még... hogy ez már szerelem!
Magad törvényeit követve szállsz az égbe,
Pályád sem ismerőn, a csillagok felé,
S ez a világ neked csak füstök lenge képe,
Hol felgyújt valami, s dalolva lánggal ég.
S pirkadatában ég szilaj-vad ifjuságod...
Nincs boldogság, csalás: minden csak fény s dalok...
Egyetlen dallam ott az öröm és a bánat...
Szeretlek, Carmen, én is épp ilyen vagyok.
1914. március 31.
________________________
Alekszandr Blok verse,
fordította Baka István.
Az Orosz szimbolista költők Baka István fordításában című kötetből