Liciniushoz
Látod, Licinius, villámgyors fogatában,
Babérkoszorusan, díszes bíborpalástban,
Ifjú Vetulius, elnyúlva rangosan,
A szertefröccsenő tömegbe hogy rohan?
Nézd, hányan hajtanak előtte hátat, térdet;
Nézd, hogy kergetik el a liktorok a népet!
Kacér nők, talpnyalók s a vén szenátorok
Néznek utána, s mind oly buzgó s meghatott;
Várják a mosolyát, lesik szemvillanását,
Akár égben lakó istenektől az áldást,
Az apró gyermek és az őszes fürtü agg,
Mint bálványuk előtt, mind porba hullanak:
Az út sara nekik, hol fut keréknyoma,
Épp oly szent és becses, mint isten temploma.
Ó, Romulus faja, rabszolgává ki tett?
Ki győzött le, ki vert reád bilincseket?
Büszke Quiritusok most rabigát viselnek.
De, ó, egek, ki az, kinek szolgái lettek?
(Mondjam?) Vetulius! Hazámnak szégyene,
E züllött ifjué a férfiak helye;
Zsarnok kegyence a szenátust leigázta,
És Róma városát örökre megalázta;
Császár Vetulius!... Ez egekbe kiált!
Vagy végítéletet vár az egész világ?
De lehajtván fejét, az oszlopok tövében,
Rongyos köpenyben és vándorbottal kezében,
A lármás tömegen ki vág borúsan át?
„Igazság híve, bölcs Damethus, hova hát?”
– „Hová, nem is tudom; csak többé ezt ne lássam;
Rómát ma elhagyom: nem élek szolgaságban.”
S nekünk, Licinius, nem kéne mielőbb,
Hajolván Fortuna s a vágyaink előtt,
Jó példát venni a megőszült cinikustól?
Ne váljunk végleg el megromlott városunktól,
Hol minden eladó: a törvény és a jog,
Szépség és becsület, tribunok s konzulok?
A szép Glicéria, a könnyüvérü lányka,
Aki mindenkié, mint serleg, körbejárva,
Hálóját – pénzfogót – másokra vesse ki!
Megvetnék már e kéjt az arcunk ráncai;
Elhagyjuk hát, hiú ifjúkor, csillogásod:
Clitus, Cornelius, szégyentelen lakájok
Hadd üzleteljenek, s orcátlan, napra nap,
Járják hajlongva a nagyúri házakat!
A szívem római; szabadság fűti keblem,
A nagy nép szelleme még nem aludt ki bennem.
Menjünk, Licinius! örökre elfeledd
A céda nőket és tudatlan bölcseket!
Lelkünk a sors irigy csapásait ne bánja,
Isteneink vigyük a falusi magányba!
A tengerpartra, a hűvös ligetbe: ott
Lelünk majd egyszerű, de napsütött lakot,
Hol lázas csőcselék kegyét nem áhitozva,
Megpihenünk magány ölén öregkorunkra;
Csendjével vár reánk az otthonos sarok
A kandalló előtt, hol tölgyhasáb ropog;
Kupát emelgetünk s emlékezünk a múltra,
Míg Juvenalis a lelkünket lángra gyújtja,
És ostorozni a szatíra ád erőt
Korunk erkölcseit az utókor előtt.
Ó, romlottság, silány gaztettek földje, Róma!
Eljő a szörnyü nap, mely bűneid torolja.
Látom, amint komor nagyságod alkonyul:
Világ koszoruja fejedről porba hull,
Tusák neveltjei, a harcos ifju népek,
Kardot emelve már emelkednek fölébed,
És tengert, hegyeket hagyván maguk mögött,
Mint gáttalan folyam, elárasztják rögöd.
Eltűnik Róma, éjhomály ködébe veszve;
S a vándor, ki szemét köveire szegezte,
Rómáról így kiált a romjai felett:
„Naggyá lett szabadon, s a rabság ölte meg.”