Lida

Лида

Nem él magasztos-szép szavakkal,
de keblei, akár a hó,
s buján néz, sóhajtozva halkan,
organdikendője alól.
Gyakorta látom őt mezitláb,
a szemei egy csöppet bandzsák,
de mágnesük ahova von,
lohol a szív oda vakon.
Ha tábortűznél ülve éjjel
dalolgatnak lánytársai,
hallgat, kezét keresztbe téve,
de dalra szomjas hajnalig.
A gitár mintha szenvedélyén
pengetne végzet-éneket,
s beszélik, női tisztességén
jónéhány foltot ejthetett –
zülléssel töltött éjeket.
Tornácra megbeszélt jelekkel
csak én nem hívom őt soha,
nem kell nekem se szerelemmel,
se gyűrüvel vett éjszaka.
De kedves mégis néma árnya,
amint az alvó sok faházra
leszáll a reggel-szürkeség:
nesz nélkül, talpig fénybe mártva,
nyeli el őt a messzeség,
mintha a Romlás Angyalának
szabadon nyújtaná kezét.

1921
_____________________

Vlagyiszlav Hodaszevics: Mint sivatagban a délibábot című kötetéből. Baka István fordítása.