Napóleon
Letelt csodákkal terhes élte;
Az emberóriás halott.
Zord századának napja véle
Bús rabságban leáldozott.
Kihunyt a bűnhődő örökre,
Diadalok kegyeltje rég,
S most várja, kozmosz számüzöttje,
Utókora ítéletét.
Ó, te, akinek a világ még
Emlékét őrzi véresen,
Mert hírén hírneved az árnyék,
Sívó habok között pihenj...
Ily nagyszerű sír kire várhat?!
Urnádra, melybe gyűlt porod,
Népek gyűlölete se árad,
És halhatatlan fény ragyog.
Rég volt-e, hogy sasaid szálltak
A dícse-fosztott föld felett?
Rég volt-e, hogy sok-sok királynak
Erőd jelentett végzetet;
Suhogták vészterhes hatalmad
Szeszélyét harci zászlaid,
S az önkény súlyos jármát raktad
A népekre, lesújtva mind.
Midőn, reménytől fényben égve,
Rabságból ébredt a világ,
S a gall, dühödt jobbjával végre,
Ledöntötte bálvány-urát;
Midőn a lázadás terén e
Királyi holttest porba hullt,
Szabadság napja kelt az égre,
Fénylőn és múlhatatlanul, –
Akkor a nép fergetegéből
Kilested osztályrészedet,
S kitűnt: lenézed a reménytől
Szent lángra gyúlt embereket,
Szerencséd segíti a végzet,
Elhitte lelked gőgösen,
És rabja lettél az önkénynek,
Mely csak csalódást szül-terem.
S megújult néped ifju kényét
Elnyomtad, – dermedt béke lett;
Az újszülött szabadság fényét
Oltotta ki kemény kezed;
Rabok között megrészegülve,
Hatalmi szomjad olthatod,
Hajszolva őket harci tűzbe,
Láncuk babérral fonhatod.
S Franciaország a dicsőség
Zsákmánya és a rabja lett,
Feledve fenséges reményét,
Tündöklőn szégyenülhetett.
Kardok laktak jól lakomádon;
Előtted minden összedőlt:
Európa pusztult; síri álom
Suhant el a feje fölött.
S ímé, szégyenletes fenségben
A kolosszus mellére lép.
Tilsit!... (nem sápad el ma mégsem
A muszka, meghallván nevét) –
Tilsit utolszor koszorúzta
A dölyfös hős dicső hirét,
De a világ unalma, nyugta
A lelkét fölkavarta még.
Dölyfös, te! ki buzdított téged,
Eszméidet ejtvén rabul?
Hogy az orosz szivet nem érted,
Elméd magaslatairól?
Nem várva önemésztő lángra,
Álmod se fejtve meg talán,
Hitted, békére: adományra
Várunk, de az orosz talány...
Oroszhon, a csaták vezére,
Idézd fel régi jogaid!
Austerlitz napja, hunyj ki végre!
Nagy Moszkva, lássuk lángjaid!
Más az idő, mit éltünk akkor,
Tűnj hát el, kurta szégyenünk!
Áldjátok Moszkvát és Oroszhont!
Holtunkig küzdünk – esküszünk!
Markolva megdermedt kezével,
Vaskoronáját téve fel,
Mélységet lát riadt szemével,
Elpusztul végre, végre el.
Fut Európa verbuváltja!
A vérrel itatott havat
Emlékeztetik a bukásra,
S olvadva nyoma sem marad.
S Európa rabláncát ledobta,
S viharzó-bátran síkra szállt;
Mint mennydörgés, a zsarnokukra
A törzsek, népek átka szállt.
S népek Nemezisének ökle
A nagy fölé emelkedett;
S a zsarnoknak mindent örökre:
Sérelmet-kínt megfizetett.
Bűnét levezekelte végleg,
A sok csodás, gonosz hadat,
Bújával a száműzetésnek
Az idegen egek alatt.
S kiköt egy északi vitorlás
Rab-szigetén, mely szinte forr,
S a békülés igéit róják
Az utazók a kőre, hol,
Szemét a vizekre szegezve,
Emlékezett a számüzött,
Jég-éjre, kardcsengésre, mennyre
Franciaországa fölött;
Hol néha, pusztaságba zárva,
Feledve harcot, hírt s a trónt,
Magányosan kicsiny fiára
Gondolt és könnyet hullatott.
A törpe lélekre gyalázat
Szálljon, ki ezen a napon
A trónjafosztott árnyra támad,
Ki túl van földi vádakon!
Dicsőség néki! megmutatta
Az oroszok szent végzetét,
S elűzve a világra hagyta
A szabadság ígéretét.