November 2-án
2-го ноября
Hét nap, hét éjjel hánykódott a láz
ködében Moszkva. Ám a durva doktor
bőven csapolta vérét – s elcsigázva,
nyolcadnapon reggelre felocsúdott.
Az emberek a pincékből kimásztak
az utcákra. Kivárva az esőt, így
bújnak elő a hátsó udvaron
a patkányok csapatai vigyázva,
és szétfutnak, ha a közeli kőre
ereszről az utolsó csepp lepottyan...
Dél fele már csoportokba verődtek.
Nézték a kilyukasztott házakat,
ledöntött tornyocskákat; szótlanul
gyülekeztek a füstölgő romoknál,
s számolgatták a golyónyomokat
a falakon. A boltok előtt hosszú
sorok húzódtak. Szakadt vezetékek
himbálóztak. Üvegcserép csikorgott
a lábak alatt. Sárga szembogárként
nézett a hűvös, novemberi nap
a hirtelen megvénült asszonyokra,
borotválatlan férfiakra. S nem vér-,
keserű epeszagú volt a reggel.
Amúgy a Presznyaitól a Rogozsszki
sorompóig, Balcsug s Lefortovo
között, a járdákon tolongva, mentek
az emberek. Mentek meglátogatni
rokont, barátot: élnek, halnak-e?
Mások szegényes elemózsiás
batyut cipeltek: valaha a jámbor
moszkvai indult így a temetőbe
húsvét szent napján – egy piros tojást
megenni bátyja vagy komája sírján...
Barátaimhoz mentem aznap én is.
Megtudtam: épek, otthon a gyerek mind –,
mit kívánjak még? Indultam haza.
Sikátorok szele, a kósza vendég,
forgácsot, csikket űzött, port kavart.
Lakásomtól öt háznyira benéztem,
szokás szerint, egy piszkos ablakon
az alagsorba, ott lakik barátom,
az asztalos. Szokatlan dolgot művelt.
A gyalupadján felfordítva egy
hosszúkás, keskeny, rézsútos falú
nagy láda állt. Ő festegette széles
ecsettel azt a ládát, és a deszkák
bíborszínt öltöttek. Az ismerősöm
végzett – előtte egy piros koporsó.
Bekopogtattam hozzá. Hátrafordult.
S én kalapom levéve, meghajoltam.
Pjotr Ivanics, munkája, a koporsó,
s a föld az ég előtt, mi ablakán
azúrlón tükröződött. És a mester
is biccentett nekem, megvonta vállát,
s mutatta a koporsót. Elköszöntem.
Az udvarunkon fonott ajtajú
kosár körül a ház gyerekei
nyüzsögtek, lökdösődve és rikogva.
A ritkás, összetört vesszőfonat
mögött tollak fehérlettek. De most –
nagyot nyikordult és kinyílt az ajtó,
és egy galambpár, szárnylendítve, fölszállt,
s körözni kezdett, egyre magasabban,
a csöndes Pljuscsiha, a víz felett...
Hol mélyre bukva, hol egekbe törve
bukdácsoltak, mint tenger messzi árján
fehérlő bárkák. És a gyerekek
fütyültek, tapsoltak nekik... Csak egy
fülessapkás, négyéves vasgyuró
csücsült le, szétterjesztve karjait,
és nézett fölfelé s némán mosolygott.
De én megértettem, szemébe nézve,
hogy csak magának szól a mosolya,
ama felfoghatatlan gondolatnak,
mely domború, még szemöldöktelen
homloka mélyén születik, s a szívét,
növését, nedveit hallgatja... Kínok
szaggatta, szenvedő Moszkvánk ölében –,
parányi bálvány, ült egykedvüen,
megszentelt és együgyű mosolyával.
S a kisfiú előtt meghajoltam.
Otthon
teát ittam, a héten összegyűlt
papírjaim rendezgettem, s leültem
dolgozni. Ám, először életemben,
se a „Mozart és Salieri”, sem
a „Cigányok” nem oltották a szomjam.
1918
______________________________
Vlagyiszlav Hodaszevics: Mint sivatagban a délibábot című kötetéből. Baka István fordítása.
Hét nap, hét éjjel hánykódott a láz
ködében Moszkva. Ám a durva doktor
bőven csapolta vérét – s elcsigázva,
nyolcadnapon reggelre felocsúdott.
Az emberek a pincékből kimásztak
az utcákra. Kivárva az esőt, így
bújnak elő a hátsó udvaron
a patkányok csapatai vigyázva,
és szétfutnak, ha a közeli kőre
ereszről az utolsó csepp lepottyan...
Dél fele már csoportokba verődtek.
Nézték a kilyukasztott házakat,
ledöntött tornyocskákat; szótlanul
gyülekeztek a füstölgő romoknál,
s számolgatták a golyónyomokat
a falakon. A boltok előtt hosszú
sorok húzódtak. Szakadt vezetékek
himbálóztak. Üvegcserép csikorgott
a lábak alatt. Sárga szembogárként
nézett a hűvös, novemberi nap
a hirtelen megvénült asszonyokra,
borotválatlan férfiakra. S nem vér-,
keserű epeszagú volt a reggel.
Amúgy a Presznyaitól a Rogozsszki
sorompóig, Balcsug s Lefortovo
között, a járdákon tolongva, mentek
az emberek. Mentek meglátogatni
rokont, barátot: élnek, halnak-e?
Mások szegényes elemózsiás
batyut cipeltek: valaha a jámbor
moszkvai indult így a temetőbe
húsvét szent napján – egy piros tojást
megenni bátyja vagy komája sírján...
Barátaimhoz mentem aznap én is.
Megtudtam: épek, otthon a gyerek mind –,
mit kívánjak még? Indultam haza.
Sikátorok szele, a kósza vendég,
forgácsot, csikket űzött, port kavart.
Lakásomtól öt háznyira benéztem,
szokás szerint, egy piszkos ablakon
az alagsorba, ott lakik barátom,
az asztalos. Szokatlan dolgot művelt.
A gyalupadján felfordítva egy
hosszúkás, keskeny, rézsútos falú
nagy láda állt. Ő festegette széles
ecsettel azt a ládát, és a deszkák
bíborszínt öltöttek. Az ismerősöm
végzett – előtte egy piros koporsó.
Bekopogtattam hozzá. Hátrafordult.
S én kalapom levéve, meghajoltam.
Pjotr Ivanics, munkája, a koporsó,
s a föld az ég előtt, mi ablakán
azúrlón tükröződött. És a mester
is biccentett nekem, megvonta vállát,
s mutatta a koporsót. Elköszöntem.
Az udvarunkon fonott ajtajú
kosár körül a ház gyerekei
nyüzsögtek, lökdösődve és rikogva.
A ritkás, összetört vesszőfonat
mögött tollak fehérlettek. De most –
nagyot nyikordult és kinyílt az ajtó,
és egy galambpár, szárnylendítve, fölszállt,
s körözni kezdett, egyre magasabban,
a csöndes Pljuscsiha, a víz felett...
Hol mélyre bukva, hol egekbe törve
bukdácsoltak, mint tenger messzi árján
fehérlő bárkák. És a gyerekek
fütyültek, tapsoltak nekik... Csak egy
fülessapkás, négyéves vasgyuró
csücsült le, szétterjesztve karjait,
és nézett fölfelé s némán mosolygott.
De én megértettem, szemébe nézve,
hogy csak magának szól a mosolya,
ama felfoghatatlan gondolatnak,
mely domború, még szemöldöktelen
homloka mélyén születik, s a szívét,
növését, nedveit hallgatja... Kínok
szaggatta, szenvedő Moszkvánk ölében –,
parányi bálvány, ült egykedvüen,
megszentelt és együgyű mosolyával.
S a kisfiú előtt meghajoltam.
Otthon
teát ittam, a héten összegyűlt
papírjaim rendezgettem, s leültem
dolgozni. Ám, először életemben,
se a „Mozart és Salieri”, sem
a „Cigányok” nem oltották a szomjam.
1918
______________________________
Vlagyiszlav Hodaszevics: Mint sivatagban a délibábot című kötetéből. Baka István fordítása.