Nővéremhez
Azt akarod, a dalnok
Beszélgessen veled,
Társad nem feleded,
Ahogyan én a lantot.
Most álom lelkesít hát
Elhagyni klastromom,
Vidéke zord magányát,
Mely meg se mozdulón
Sötétbe süllyed mélán,
S a pusztaság felett
Trónjára lépett némán
S komorlón már a csend...
........................................*
S nyílvessző-sebesen
A Néva-partra szállok,
S társammal csókot váltok,
Ki tavaszom nekem,
S mint Ludmilla költője,
Az álmok üldözöttje,
Ha majd hazamegyek,
Aranykincset se kaphatsz
(A szerzetes nem gazdag),
Csokor verset viszek.
A szobádba lopódzva,
Bár csak tollhegyemen,
Hogyan talállak ott ma,
Nővérem, kedvesem?
Mi foglalja le szíved,
Midőn az est leszáll?
Genlis van-é előtted
Vagy Jean-Jacques könyve áll?
Vagy pajkos Hamiltonnal
Mulattatod magad?
Vagy Grey-vel és Thomsonnal
Az álom elragadt
Mezőkre, hol berekből
Lágy szellő lengedez,
S füledbe súg az erdő,
S a hegycsúcsról lepergő
Patak fürgén szalad?
Vagy mopszlid, bár elaggott,
Puha párnák közt tartod,
Sáladba burkolod,
És gyöngéden becézve,
Hívsz Morpheuszt szemére?
Vagy éji távolok
Vonzanak, mint Szvetlánát,
Zúgó Névánk felett?
Vagy zengő zongorádnál
Ülsz, s fürgén jár kezed
Mozartot létre keltve?
Vagy Piccinit s Rameau-t
Ismételgetve egyre.
Már itt vagyok tevéled.
És örömem dadog,
De kivirult a lélek,
Mint tavaszi napok.
Feledve búmnak árnya,
Napok unalma, árja,
Most, hogy veled vagyok.
De ez csak édes álom!
Cellám sötét, rideg,
Halvány gyertyavilágon
Írom e levelet.
Csend üli meg a cellám:
Az ajtómon retesz,
És az unalom les rám,
Bú, szótlan, lengedez!
Vén szék, kárpitozatlan,
S vaságy, de roskatag,
Edényben víz, s egy szalma
Pásztorsípom maradt –
Mit magam előtt látok,
Ha felébredek én.
Fantáziám, te áldott,
Te hozod ezt elém,
Általad látom én meg
A bűvös Hippokrénét,
S boldoggá lettem én.
Mi is lett volna vélem,
Istennő, nélküled,
Ki hiúságban éltem,
Becézett engemet,
Elragadott a végzet,
Falak kerítenek,
Mint Léthe-ár felett,
Rab lettem, keseregve,
Örökre eltemetve,
S a kapu szárnyai
Csikordultak mögöttem,
S a földnek bája mind
Homályba hullt köröttem!…
Úgy nézem most a fényt,
Mint rab az ablakából
A pirkadatra bámul.
A nap az égre kélt,
Aranysugár szegezte
Nyilát ablakomon.
De a keserű szívnek
Örömet nem adott.
Vagy egy kései órán,
Mint sugár az egen,
Melyet homály takar már,
Sötétlik odafenn, –
Búsan fogadom én e
Homályos árnyakat,
És sóhajjal kísérem,
Ahogy leszáll a nap!…
Könnyes imákkal újra
Nézek a rácson túlra.
De az idő szalad,
S a kőkapukról majd
A reteszek lehullnak,
S az ékes Pétervár
Felé röpítenek vad
Mének horkantva már:
A lakásszentelésre,
Cellám itt hagyva végre,
Béklyókat eldobok –
Nővérem ölelése
Vár, kiugrott papot.