Orlovnak

Орлову

Te, kiben egymásra talál
A lángoló, őszinte lélek
(Orosz tábornok vagy habár)
S ezer jele a hűvös észnek;
Ó, te, ki minden napodat
A hadi gyötrelmekre szánva,
A fáradt bajuszosokat
Tanítod cári tudományra,
De nem mocskolja haragod
Kezed, nem emelsz katonádra
Szégyenletes hóhérbotot, –
Orlov, igazad volt: felejtem
Huszárságról szőtt álmomat,
És Salamonnal együtt zengem:
Hiúság mundér és a kard!
Immár Kiszeljov tábornokba
Nem fektetem reményemet,
Nagyon baráti, szó se róla,
Ostobát, aljast nem szeret;
Lármás ebédnél, asztalához
Társulok szívesen – ki máshoz,
Éjfélig is elhallgatom;
De udvaronc: ígéretében
Ezért sehogy se bízhatom.
Vágyaim elcsitítva végleg,
Dolmány nélkül, bajusztalan,
Titkos szabadság rejt el engem
Sípommal és örömeimmel,
Ott, hol atyáim hona van;
Kunyhóban, tó fölötti csendben,
Vagy rétek zöld füvén, magam,
Vagy dombhát aranyán pihenve,
Keleti sapkában s köpenyben,
Isteneim dalolva majd
Várni fogok. – Mikor felébred
Ágyán a kardok istene,
S a harci zaj megdördül végre,
E tájról én is elmegyek;
Bellona lángoló neveltje,
Hű polgár és alattvaló!
Orlov, a te regimentedben
Reám is vár a lobogó;
Sátorban, tűzben, ütközetben
Majd kardot és lantot fogok,
És teelőtted harcolok,
S dicsőséged szól énekemben.