Örményország
Армения
I.
Hatszárnyú bika e vidéken
a munka, komor csodalény,
s a rózsafejek, teli vérrel,
virulnak a tél elején.
II.
Hafizé kezedben a rózsa,
s dajkálva kölyök-vadakat,
emelted a nyolcszögű, furcsa
paraszt-bika templomokat.
Hol okker uralja a tájat,
rejt távoli sok hegyorom,
itt meg csak a matrica ázott
tájképe vagy asztalomon.
III.
Magadnak színeket oroznál –
mancsával ragadott ki hát
a tolltartóból az oroszlán
jó féltucatnyi ceruzát.
Festékbolt-tűzvészek s halott, vad
gölöncsér-síkok földje vagy,
agyag s kövek közt tűrni tudtad
a szakállas szerdárokat.
Szigonytól, horgonyoktól messzi,
ahol a föld aszott, kihalt,
kivégzésektől részegedni
láthattad helytartóidat.
És véremet nem hozva lázba,
mint gyermekrajz, egyszerűek
asszonyaid, jönnek kitárva
nőoroszlán-szépségüket.
Vészterhes nyelved nékem oly szép,
s szeretem sírlapjaidat,
hol a betűk kovácsfogók és
vaskapcsok a komor szavak.
IV.
Ó, jaj vak vagyok, és a fülem már hallani nem mer,
nincs más színem: a mínium és a rekedt szavu okker.
És csudamód ma a hajnali örmény tájra visz álmom,
megnézném, hogyan élnek a csöpp cinegék Jerevánban,
hogy görnyed meg a pék, a kenyérrel játszva bujócskát,
és hogy rántja a tűzből elő a lepénye korongját...
Ó, Jereván, Jereván! A madár rajzolt, vagy a tájra
gyermekmód szinezett az oroszlán lágy ceruzája?
Ó, Jereván, Jereván! Pörkölt mogyoró ez a város.
Nékem az utcasorok Babilon-csigarajza varázsos.
Mint a mullah koránt, nyálaztam össze az éltem,
fagylalván az időm, nem eresztve ki forrva a vérem.
Ó, Jereván, Jereván, soha többé másra se vágyva,
nékem a fagycsípdeste gerezdjeidet se kináld ma!
V.
Befedve nedves rózsa szádat,
nyolcszögű lépesmézt emelve,
álltál az idők hajnalán, a
világ sarkán, a könnyed nyelve.
És elfordultál szégyenkezve, búval
a keleti, szakállas városoktól,
s most itt heversz, a nyoszolyádra hullva,
s mintázzák rólad a halotti maszkot.
VI.
Kendőbe bugyoláld kezed, s a koronás csipkebokorba,
celluloid tövisei leges-legmélyibe,
merészen, amíg bírod csak, merítsd be!
Olló nélkül lesz miénk a rózsa.
De vigyázz, ne hulljon szerte nyomban –
a rózsa muszlin-potyadéka – salamoni szirma –
serbethez sem való vadóc,
nem ád se olajat, se illatot.
VII.
Kövek földje, harsányan kiáltó –
Örményország, Örményország!
Rekedt ormokat csatába hívó –
Örményország, Örményország!
Ázsia ezüsttrombitái felé szárnyát tárva-bontva –
Örményország, Örményország!
A nap perzsa aranyait bőkezűen adakozza –
Örményország, Örményország!
VIII.
Nem romok – ez körzőkijelölte, vad erdei irtás,
ősi, mesés krisztushit horgonya tönkje a tölgynek,
Oszlopfőn kőrollni – pogány üzlet kirabolva,
gerletojásnyi a szőlőszem, bodorítva a kosszarv,
sas, de bagolyszárnyú, még meg nem rontva Bizánctól.
IX.
Fázik a hóban a rózsa:
a Szevánon három arsin hó...
A hegyi halász kitolta díszes, azúrszínü szánját,
kövér pisztrángok bajuszos pofái
rendőrjáratot tartanak
a meszes tófenéken.
És Jerevánban és Ecsmiadzinban
az órjás hegy a levegőt kiitta,
valami furulyával tán vagy egy
nádsíppal kéne idomítani,
hogy szájában elolvadjon a hó.
Havak, havak, havak a rizspapíron,
a hegy a számhoz úszik,
fázom és boldog vagyok...
X.
Botladozik a paraszti lovacska,
a bíbor grániton csattog patája,
amíg felkapaszkodik a sikosra
csiszolt állami kő talapzatára.
S mögötte sajtos batyukkal sietnek
a kurdok, még lélegzetet se véve,
megbékítették a Sátánt s az Istent,
elosztva mindenük fele-felére...
XI.
E koldus faluban mily fényüzés van, –
hajsuhogás a víz zenéje itt!
Csitt-csitt, ne bánts! A sorsot ki ne hívd!
S a nedves ének labirintusában
oly fülledt, éji cirpelés remeg,
mintha a hableány földmélybe szállna,
hogy ott az órást látogassa meg.
XII.
Nem látlak téged soha többé,
örményországi vaksi égbolt,
s nem nézhetem már hunyorítva
az Ararátod úti sátrát,
s többé nem nyílnak ki előttem
gölöncsér-könyvtáradban a csodás
föld üreges könyvei, amelyekből
az első emberek tanultak.
XIII.
Kék ég s agyag-táj, agyag s kék egek.
Mi kéne még neked? Húzd össze a szemed,
mint türkízgyűrűje felett a vaksi sah,
az agyag könyve és könyvvé lett föld felett,
a drága agyag és a gennyes könyv felett,
mely úgy gyötör, akár a zene és szavak.
Baka István fordítása
I.
Hatszárnyú bika e vidéken
a munka, komor csodalény,
s a rózsafejek, teli vérrel,
virulnak a tél elején.
II.
Hafizé kezedben a rózsa,
s dajkálva kölyök-vadakat,
emelted a nyolcszögű, furcsa
paraszt-bika templomokat.
Hol okker uralja a tájat,
rejt távoli sok hegyorom,
itt meg csak a matrica ázott
tájképe vagy asztalomon.
III.
Magadnak színeket oroznál –
mancsával ragadott ki hát
a tolltartóból az oroszlán
jó féltucatnyi ceruzát.
Festékbolt-tűzvészek s halott, vad
gölöncsér-síkok földje vagy,
agyag s kövek közt tűrni tudtad
a szakállas szerdárokat.
Szigonytól, horgonyoktól messzi,
ahol a föld aszott, kihalt,
kivégzésektől részegedni
láthattad helytartóidat.
És véremet nem hozva lázba,
mint gyermekrajz, egyszerűek
asszonyaid, jönnek kitárva
nőoroszlán-szépségüket.
Vészterhes nyelved nékem oly szép,
s szeretem sírlapjaidat,
hol a betűk kovácsfogók és
vaskapcsok a komor szavak.
IV.
Ó, jaj vak vagyok, és a fülem már hallani nem mer,
nincs más színem: a mínium és a rekedt szavu okker.
És csudamód ma a hajnali örmény tájra visz álmom,
megnézném, hogyan élnek a csöpp cinegék Jerevánban,
hogy görnyed meg a pék, a kenyérrel játszva bujócskát,
és hogy rántja a tűzből elő a lepénye korongját...
Ó, Jereván, Jereván! A madár rajzolt, vagy a tájra
gyermekmód szinezett az oroszlán lágy ceruzája?
Ó, Jereván, Jereván! Pörkölt mogyoró ez a város.
Nékem az utcasorok Babilon-csigarajza varázsos.
Mint a mullah koránt, nyálaztam össze az éltem,
fagylalván az időm, nem eresztve ki forrva a vérem.
Ó, Jereván, Jereván, soha többé másra se vágyva,
nékem a fagycsípdeste gerezdjeidet se kináld ma!
V.
Befedve nedves rózsa szádat,
nyolcszögű lépesmézt emelve,
álltál az idők hajnalán, a
világ sarkán, a könnyed nyelve.
És elfordultál szégyenkezve, búval
a keleti, szakállas városoktól,
s most itt heversz, a nyoszolyádra hullva,
s mintázzák rólad a halotti maszkot.
VI.
Kendőbe bugyoláld kezed, s a koronás csipkebokorba,
celluloid tövisei leges-legmélyibe,
merészen, amíg bírod csak, merítsd be!
Olló nélkül lesz miénk a rózsa.
De vigyázz, ne hulljon szerte nyomban –
a rózsa muszlin-potyadéka – salamoni szirma –
serbethez sem való vadóc,
nem ád se olajat, se illatot.
VII.
Kövek földje, harsányan kiáltó –
Örményország, Örményország!
Rekedt ormokat csatába hívó –
Örményország, Örményország!
Ázsia ezüsttrombitái felé szárnyát tárva-bontva –
Örményország, Örményország!
A nap perzsa aranyait bőkezűen adakozza –
Örményország, Örményország!
VIII.
Nem romok – ez körzőkijelölte, vad erdei irtás,
ősi, mesés krisztushit horgonya tönkje a tölgynek,
Oszlopfőn kőrollni – pogány üzlet kirabolva,
gerletojásnyi a szőlőszem, bodorítva a kosszarv,
sas, de bagolyszárnyú, még meg nem rontva Bizánctól.
IX.
Fázik a hóban a rózsa:
a Szevánon három arsin hó...
A hegyi halász kitolta díszes, azúrszínü szánját,
kövér pisztrángok bajuszos pofái
rendőrjáratot tartanak
a meszes tófenéken.
És Jerevánban és Ecsmiadzinban
az órjás hegy a levegőt kiitta,
valami furulyával tán vagy egy
nádsíppal kéne idomítani,
hogy szájában elolvadjon a hó.
Havak, havak, havak a rizspapíron,
a hegy a számhoz úszik,
fázom és boldog vagyok...
X.
Botladozik a paraszti lovacska,
a bíbor grániton csattog patája,
amíg felkapaszkodik a sikosra
csiszolt állami kő talapzatára.
S mögötte sajtos batyukkal sietnek
a kurdok, még lélegzetet se véve,
megbékítették a Sátánt s az Istent,
elosztva mindenük fele-felére...
XI.
E koldus faluban mily fényüzés van, –
hajsuhogás a víz zenéje itt!
Csitt-csitt, ne bánts! A sorsot ki ne hívd!
S a nedves ének labirintusában
oly fülledt, éji cirpelés remeg,
mintha a hableány földmélybe szállna,
hogy ott az órást látogassa meg.
XII.
Nem látlak téged soha többé,
örményországi vaksi égbolt,
s nem nézhetem már hunyorítva
az Ararátod úti sátrát,
s többé nem nyílnak ki előttem
gölöncsér-könyvtáradban a csodás
föld üreges könyvei, amelyekből
az első emberek tanultak.
XIII.
Kék ég s agyag-táj, agyag s kék egek.
Mi kéne még neked? Húzd össze a szemed,
mint türkízgyűrűje felett a vaksi sah,
az agyag könyve és könyvvé lett föld felett,
a drága agyag és a gennyes könyv felett,
mely úgy gyötör, akár a zene és szavak.
Baka István fordítása