Pala-óda
Грифельная ода
Csillaggal csillag ütközik,
kavicsos út a régi dalból,
mit nyelvelt lég s kovakavics,
vízzel kova, gyűrűvel patkó,
a fellegi puha palán
tejszínű palafirka áll ma –
világ-tanonckodás talán?
Nem, bárányok lidérces álma.
A báránybőr-kucsmák alatt,
a sűrű éjben állva alszunk.
Forrás forrásához szalad,
mint lengehab, mint lánc s a halk szó.
Itt ír a rettegés, a vad,
tejszínű ólma itt lökődik,
folyóvíz tanoncainak
fogalmazványa érlelődik.
Merednek kecskevárosok;
vad kovakő rétegezések:
s még újabb s új vonulatok –
juh-templomok s települések!
Függőón prédikál nekik,
víz oktatja, idő csiszolja,
s a lég áttetsző erdeit
mindüktől unalom kinozza.
Mint lép mellől kimúlt darázs,
a tarka nappal elseperve,
a kánya-éjnek kréta-láz
a csőriben, s palát etet meg.
Ikon-kopott deszkákon az
aznapi élményt eltörölném,
s kezemről, mint madárcsimaszt,
az áttetsző képet lelökném!
Gennyedt a termés. Ért a szem
a szőlőn. És tombolt a nappal.
S csont-dominó negédesen,
s zord kutyaszőr a déli napban;
mint jégoromról hulladék –
a zöldes látomás fonákja –
az éhező víz hull eléd,
vad kölykeként forogva, játszva.
S úgy mászik hozzám, mint a pók,
hol hold fröcsköl be minden kapcsot,
s elképedt ormokon legott
pala-visítás hangja csattog.
Emlékezet, a te szavad
bölcselkedik, tördelve éjjelt,
erdőkre palarudakat
vetvén, madárcsőrből kitépve?
Hangjáról fogjuk fel csupán,
hogy karcolódva ott mi harcolt,
s e hang parancsszava nyomán
készít palánk kiaszva rajzot.
Láng-krétaként töröm az éjt,
tartóssá tenni röpke írást.
Cserélek nyílvessző-zenét,
összhang helyébe vad visítást.
Ki vagyok én? Se kőműves,
se hajóács, tetőfedő se:
kétarcú, kettős lelkű és
az éj barátja, nappal hőse.
Áldott, ki a kovát folyó-
vizek tanoncának nevezte.
Áldott, ki szilárd talajon
szíjjal a hegy tövét övezte.
S most naplóját magolom itt
a palanyár-karcolatoknak,
mit nyelvelt lég s kovakavics
árnyalatával éj – s napoknak,
s megmártanám az ujjamat
kavicsos útba régi dalból,
akár fekélybe, dugva vak
vízbe kovát, gyűrűbe patkót.
* A Sófényű csillagok című kötet a verset Kálnoky László és Baka István fordításában is közli. A munkálatok során a két fordítás egyes részeit összecserélték. Az itt közölt változat Baka István saját kezű bejegyzései és az Új Symposion 1991/3. számának közlése alapján készült.
Baka István fordítása
Csillaggal csillag ütközik,
kavicsos út a régi dalból,
mit nyelvelt lég s kovakavics,
vízzel kova, gyűrűvel patkó,
a fellegi puha palán
tejszínű palafirka áll ma –
világ-tanonckodás talán?
Nem, bárányok lidérces álma.
A báránybőr-kucsmák alatt,
a sűrű éjben állva alszunk.
Forrás forrásához szalad,
mint lengehab, mint lánc s a halk szó.
Itt ír a rettegés, a vad,
tejszínű ólma itt lökődik,
folyóvíz tanoncainak
fogalmazványa érlelődik.
Merednek kecskevárosok;
vad kovakő rétegezések:
s még újabb s új vonulatok –
juh-templomok s települések!
Függőón prédikál nekik,
víz oktatja, idő csiszolja,
s a lég áttetsző erdeit
mindüktől unalom kinozza.
Mint lép mellől kimúlt darázs,
a tarka nappal elseperve,
a kánya-éjnek kréta-láz
a csőriben, s palát etet meg.
Ikon-kopott deszkákon az
aznapi élményt eltörölném,
s kezemről, mint madárcsimaszt,
az áttetsző képet lelökném!
Gennyedt a termés. Ért a szem
a szőlőn. És tombolt a nappal.
S csont-dominó negédesen,
s zord kutyaszőr a déli napban;
mint jégoromról hulladék –
a zöldes látomás fonákja –
az éhező víz hull eléd,
vad kölykeként forogva, játszva.
S úgy mászik hozzám, mint a pók,
hol hold fröcsköl be minden kapcsot,
s elképedt ormokon legott
pala-visítás hangja csattog.
Emlékezet, a te szavad
bölcselkedik, tördelve éjjelt,
erdőkre palarudakat
vetvén, madárcsőrből kitépve?
Hangjáról fogjuk fel csupán,
hogy karcolódva ott mi harcolt,
s e hang parancsszava nyomán
készít palánk kiaszva rajzot.
Láng-krétaként töröm az éjt,
tartóssá tenni röpke írást.
Cserélek nyílvessző-zenét,
összhang helyébe vad visítást.
Ki vagyok én? Se kőműves,
se hajóács, tetőfedő se:
kétarcú, kettős lelkű és
az éj barátja, nappal hőse.
Áldott, ki a kovát folyó-
vizek tanoncának nevezte.
Áldott, ki szilárd talajon
szíjjal a hegy tövét övezte.
S most naplóját magolom itt
a palanyár-karcolatoknak,
mit nyelvelt lég s kovakavics
árnyalatával éj – s napoknak,
s megmártanám az ujjamat
kavicsos útba régi dalból,
akár fekélybe, dugva vak
vízbe kovát, gyűrűbe patkót.
* A Sófényű csillagok című kötet a verset Kálnoky László és Baka István fordításában is közli. A munkálatok során a két fordítás egyes részeit összecserélték. Az itt közölt változat Baka István saját kezű bejegyzései és az Új Symposion 1991/3. számának közlése alapján készült.
Baka István fordítása