Szerzetes

Монах

Első ének

A SZENT SZERZETES, BŰNBEESÉS, A SZOKNYA

Azt dalolom, egy pokolbéli lelket
Hogy nyergelt meg egy szakállas öreg;
Hogy lett azé a fekete süveg,
S a szerzetest a bűnbe hogy keverte.

Szerelem dalnoka, ferney-i agg,
Ó, Voltaire, ím, tehozzád fordulok ma,
Ó, mondd, hová rejtetted lantodat,
Amely Jeanne d'Arcodat szivembe lopta,
Hová lett ecseted, tán sohasem
Lelheti azt meg többé senki sem?
Voltaire! Szultán a frank Parnasszuson,
Nem nyergelem fel a Pegazusom,
Múzsákból nem csinálok hölgyeket,
De csak aranyló lírád add kezembe,
S egész világ visszhangzik majd nevemre.
Te komoran szólsz: – Nem adom neked.
S te, költő, ki Apolló átka vagy,
Bemocskolván a kocsmafalakat,
Ki Helikonnál sárban heverészel
Villonnal, Barkov, te segíthetsz nékem?
Gúnyos vigyorral adod hegedűd át,
Bort ígérsz nékem és egy félszűz múzsát:
„Az én példám kövesd, s boldog leszel.”
Nem, Barkov, nem, a hegedűd se kell,
Dalolnám azt, ami eszembe jutna,
Csak verssoraim sebes árja futna.

Ama szépséges tájak közelén,
Hol a nagy Iván magaslik merészen,
Keresztet hordozván arany fején,
Vad pusztaságban, erdők sűrüjében,
Kolostor állt; zord falai megett
Szerzetes élt vezeklő életet
Napjai fogytán, és imát imára
Sorolva, békén készült a halálra.
Dolgos barátunk gazdag sose volt,
Pokolba pompáért nem juthatott.
Macskája, zsoltárkönyve, olvasója,
Süvege, inge volt, s palackban vodka.
A házban, hol a szerzetes lakott,
Aranyhegyeket nem láthattunk volna,
Varázsos fényt reánk márvány se szórna,
És Raffaellót sem láthatni ott.
Egy háromlábu szék, az is kopott,
Meg egy fél-arsinos pad a sarokban,
Melyen a szerzetes evett s aludt.
A pad fölött nem duzzadt dunyha lágyan,
Bár szerzetes, nem hempergett az ágyban,
Két lepedő közt nyomva matracot.
A szent atya a böjtöket betartva,
Cellájában töltötte a napot,
„Uram, irgalmazz!” – halkan olvasott,
Evett, aludt s imádkozott gyakorta.

De te, te, lázadó jezsuita!
Pirulj, ha elpirulni képes volnál,
Ha szégyenérzetet még birtokolnál,
Pirulj te is, gazdag karmelita,
S te is, a Pecserszka Lavra lakója,
Jámbor szivek s lelkek uralkodója...
De, lantom! állj! Túl messze vezetett
A reverendák elleni hadjárat,
Nem jó a papokat bőszítened.

Pankratyij boldogan élt a magányban,
Remélte: nemsokára mennybe száll,
De egy isten háta mögötti táj
Sincsen, amely az ördögtől megvédne.
S a helyen, ahol őrizet alatt
A sátán körmét rágja vad dühében,
Megtudták hirtelen, hogy most szabad
Út nyílott a kolostorok felé, fenn.
És felrepültek az ördögrajok,
A levegőben szárnyuk suhogott –
Ki a párizsi karthauziaknak
Filléreket vitt és aranyakat,
Ki Vatikánba pohos olaszoknak
Burgundival és tésztákkal szaladt.
Ez lánykaként prelátust csábít ágyba,
Azt ifjuként fogadja az apáca.
S hallottam egy pópáról, aki már
A fél lábával rég a sírban áll,
Egy fiatal párt esketett meg éppen,
És jött az ördög ámor-seregével,
S a sekrestyés horkant váratlanul,
S a pap a lányra bámult szótlanul,
A lány meg a sekrestyést nézte-nézte.
A vőlegénynek szörnyen forrt a vére.
S már mind a pokol fenekére hullt.

Már a sötét éj szállott, s hűvösében
A városok lármája csendesült,
A hold barátunk ablakában fénylett,
Az imakönyvét biflázgatva ült,
Pankratyij a szent Nikola-ikonnál
Hajlongott egyre és sóhajtozott.
Megjött az ördög (úgy hívták: Moloch),
Pankratyij reverendája alá bújt.
A szent atya imája folyton újult,
Zsolozsmázott, s az ördög ott maradt.
Az óra üt, Moloch le nem szakadna,
Két óra, három – ül az átkozott.
„Enyém leszel” – magában így motyog.
S keresztvetést a vénünk abbahagyta,
A padra ült, és ásított nagyot,
Úgy háromszor még új imába kezdve,
Ásított ismét s ... majdnem elaludt.
Mégsem! Valami váratlan felverte,
S a gonosz újra csábítgatja már,
Hogy elszunnyadjon, Bobrovot citál.
Unatkozott az agg, s ez felkavarta,
Még sosem ásított, imát hadarva.
De nincs erő, zsoltár, igék, kereszt, –
Ősz feje, mely már mindent elfeledt,
Végiggurult a vállán, mint az alma,
A keze is a térdére zuhanna,
Az imakönyv asztal alá esett,
S mint vén ökör, horkolt a szent öreg.

Boldogtalan! aludj... Pankratyij ébredt,
Előre-hátra elszörnyedve nézett,
Keresztet vetve ágyáról lelép,
Körülnéz – lámpabéle lángra lobban;
Halvány fényt hintve cellájába szét;
De valami fehérlik a sarokban,
Odamegy – hát egy szoknya van amott.

„Mit látok én?... vagy csak álmodok? –
Kiáltotta a barát, megdermedve. –
Hogyan! mi ez?...” – és folytatni se merve,
Bénultan állt meg a szoknya felett,
Pirult, elnémult, félt és remegett.

Egyetlen gátja a szerelmi tűznek,
Legédesebb jutalma szeretőnek,
S a bájaknak egyetlen védelem,
Ó, szoknya! hadd szólítsalak meg téged,
E verssoraim szentelem tenéked,
Te lelkesítsd a tollam, szerelem!

Szeretlek téged, ó, te, drága szoknya,
Midőn Natalja, énrám várakozva,
Levéve este a brokát ruhát,
Csak véled fedi karcsú derekát.
Mi lehet akkor kedvesebb tenálad?
S te, tekeredve szép lábaira,
Melyek csermelynél tündökletesebbek,
Érinted ama helyeket, hol a
Fiatal isten rózsák közt pihent meg.

Vagy mint Philón, futva Chloé után,
Igyekszik forró ölelésbe zárni,
A cserje téged megakaszt talán...
Ő kénytelen szégyenkezve megállni.
De késő, foglya Philónnak a lány,
Az illatos füvön ledönti máris,
S az ifjú pásztor reszkető keze,
Lángoló ujjakkal nyúl oda le,
S szélednél fogva fölemel vigyázva...
Epedve néz rá, mosolyog a lányka,
És ő... de nem; folytatni nem tudom.
Remegek, és erősen ver a szívem,
S tán, olvasók, tinéktek is nagyon.
De a barát másképp gondolkodott
A szoknyáról, nem, mint én (ifju, boldog,
Ki messzi elkerülném a kolostort.)
Ő nem örült, hogy szoknyát láthatott,
És azon nyomban rájött s kitalálta,
Hogy a tisztátlan karmaiba zárta.

Második ének

KESERŰ TÖPRENGÉSEK, AZ ÁLOM, A MEGVÁLTÓ GONDOLAT

Míg a világot éjszaka uralta,
Amíg a mennyen holdfény tündökölt,
Ott volt a szoknya a szeme előtt,
Ám az eget befénylő virradattal
Tekintetektől elrejtőzködött.

De a barát, ó, jaj, nyugalma-fosztva.
Nem alszik, kandúrjának sem örül.
Nem gondol szentségtartó asztalokra,
Baj fenyegeti már mindenfelöl.
„Hogyan – töpreng el –, ha még kutyuskák
Sem éltek a kolostorban sosem,
Midőn nem láttam ősrégóta szoknyát,
Ki hozhatott effélét énnekem?
Atyám, bocsásd meg... sejtem, azt hiszem!
Leányok... szörnyű... itt csak nincsenek hát?
Nem tudta, mit tegyen, irult-pirult.
Kereste azt, a priccs alá bebújt.
De semmit sem talált, minden hiába,
Mint sápadt árny, bolyongott csak magába,
Nem evett, nem ivott, nem is aludt.

Letelt a nap, s az est leszállt az égből,
Lámpákat, gyertyákat gyújtogatott.
A szerzetes süveglevéve készült
Aludni térni. – De amint a hold
Ezüstös fénye hullt az ablakára,
Priccsén a szoknyára esett sugára.
Hunyoritott riadtan a barát,
S hogy valahogy kísértés ne kerítse,
Kívánta, inkább látását veszítse,
Csak a szoknyát ne kelljen nézni már.
A vén, köhintve, oldalára fordult,
S a lepedőt magára húzva, mordult,
S csukott szemére álom leple száll.

Akkor Moloch léggyé vált, és körötte
Bosszantó zümmögéssel röpködött.
Ott szálldosott, szobájában körözve,
S a szerzetes orrán ki is kötött.
Pankratyijt csábítón körülpörögte.
Horkol s csudás álmot lát a barát.

Úgy tetszett néki, mirtusz a fejéke;
Virágos réten, völgyben ácsorog;
Szatír-sereg körötte s faunok.
Egyik kacagva bort önt serlegébe;
Borostyán zöldje éjszínű haján,
S a szőlőfürt, amely fejéről csüng le,
S thürszosz mutatja, burjánzón előtte,
Az örök-ifjú Bakkhosz volna tán,
Víg isten, a szatírok pártfogója.
A másik, pásztorsípját fújva itt,
Vágyról dalol, s a szív uralkodója
Ihlette meg derűs dallamait.
Amott, a hársaknál körtáncot járó
Gyermekek, ifjak, szűzek serege.
Sötétlő lombok boltja alatt, távol,
Hol sűrű árnyas már a rengeteg,
A rózsa-ágyon, vágyaktól hevülten,
Alig-alig pihegve, kimerülten,
Örömben, lelve édes-hűs helyet,
Egymást ölelve párok fekszenek.

A szerzetes zavartan nézte mindezt.
Hol a pohár vonzotta a szemét,
Hol sóhajtva a lányokra tekintett,
Vakarva homlokát, kopasz fejét –
Állván, akár egy tuskó, s száját tátva.
És hirtelen bátorság szállta meg,
És süvegét féloldalt csapva-rántva,
A zöld erdőbe, mint bajszos kadet,
Mint könnyű mén, egy lány után futott már.

Sasnál, a lant hangjánál sebesebb
Szépség repült – zefír táj felett.
A lánynak a barát Aiolosz volt tán,
Ki Daphnét űzte, szüntelen robogván.
„Csak nem fogok kudarcot vallani.”
De most az ördög az arcába vágta
A szoknyát egy bokorból, és ami
Csodálatos volt, többé meg se látta.
Csermelyt és nimfákat nem láthatott;
Már nincsenek faunok s Cupidók,
És nyoma sincs az elbűvölő lánynak.
A szerzetes üres pusztában áll csak,
Néz komoran; sötétlik fenn a menny,
Menny dördül, és a szerzetest lesújtja –
Pankratyij: „Ó!”... , s felébredt hirtelen.

Zavart tekintete a tájt befutja:
Rubinként fényli be az egeket
A hajnal, pirosítva keletet.
És szoknya nincs. – Pankratyij fölkelt menten,
És, könyörögvén, szörnyen zokogott,
Az ablakához ült, s búslakodott.
„Ó! – gondolta –, e bűnbe mért is estem?
Előtted mi a vétkem, ó, Uram?
Mint bűnöst, ördög rángat drótokon.
Imádkoznék, nem akarok aludni,
Kezemben zsoltár, ám a szoknya ott.
Szeretnék éjjel ájulatba hullni,
S mi álmom? lelkem megzavarodott.
Könyörgésemet hallgasd meg, segíts meg,
Ne hagyd, Uram, hogy kísértésbe essek!”
Isten meghallgatta az öreget,
S az elméjét megvilágosította,
És a szegény, együgyű szerzetest
Hasonlatossá tette Newtonokra.
Töpreng, ötleteit összeveti,
És örömében székét fellöki.
S mint a bölcs, ki Szürakuzát mentette,
S az utcán végig csupaszon rohant,
Ő is, az ötletétől lelkesedve,
„Megleltem!”: kiabálta hangosan.
„Na! – gondolta –, a gonosztól s szoknyától
Megszabadulok – és a bájos lánytól,
Aki álmomban csalt és csábitott.
Ismét igazi szerzetesként élek,
S végórámra, mit rettegek s remélek,
Mint azelőtt, nyugodtan várhatok.”
Így gondolta – de tévedett az árva.
A végzetünk, a mindenség ura,
Úgy játszott véle is, mint egy babával.

Vízzel teli Pankratyij korsaja,
Imát mormolt fölötte, készen állva,
Hogy pokoli erőkkel harcba szállna.
Várja a szoknyát, – közben dolgozott
A tisztátlan lélek iszonyu lázban,
Por lepte, sár, úszott az izzadságban,
Sietve, amíg föl nem száll a hold.

Harmadik ének

AZ ELFOGOTT ÖRDÖG

Ó, a csodálatos természet hogyha
Correggióvá tett volna engemet!
A Parnasszusra nem ragadott volna
Vad szenvedély, mely többé nem ereszt.
Nem mocskolnám be ujjaim tintával,
Padlást papírral nem szórnék tele,
S asztalhoz, mint hímzőrámához lányka,
Nem ülnék verset írni sohase.
Ecsethez nyúlnék biztos-fürge kézzel,
Pohár pezsgőt még felhörpintve tán,
Munkába fognék forró fejjel-ésszel,
Mint Tiziano vagy tüzes Alban.
Bemutatnám Natalja minden báját,
Hajfürtjét, ahogy keblére borult,
Feje körül a rózsakoszorút,
Szép lába körül Thalia ruháját,
Küprisz aranyövét a derekán.
Ecsettel boldogabb volnék talán.

Vagy Vernet, Poussin színeit használom;
Szabad folyóként áradna a vászon;
A déli tájak perzselő egén,
Midőn feljött az éj a méla holddal,
Elképzelném szürke sziklák fölött, hol
Tajtékzó tengerár dereng felém,
A magas falat, mohával borítva;
S hol szellő fúj, a hullámokon, ott,
Sziklák körül, ezüsthabot hasítva,
A zefírek ringatta csolnakot.
Megfesteném még benne Cantemirát,
Szépségét... és el is vetném a lírát,
Örökre elhagynám múzsáimat.
De Rubensnek a földre nem születtem,
Nem piktor, rímek faragója lettem.
Hadd bűvöljön ecsettel Martinov.
Én újra – Parnasszus-lakó vagyok.
Megtelve elszánt-hősi bátorsággal,
Papírt s tintát fogok – munkához láttam,
És újra folytatom dalaimat.

De mit csinál az ősz Pankratyij végre?
És mit csinálhat borzas ellensége?
Phoebus nem ontja már a sugarat;
Mindenfelől már árnyak hada támad;
Köd lep most erdőt és ligeteket;
Csillag pislákol, bárha fénye bágyadt...
Hold tündökölt fel az erdők felett...
Se holt, se élő: ikonok alatt a
Barát kezét imára összerakja.
S fehéren, mint a hirtelen esett
Hószőnyeg Moszkva partjai felett,
Mint könnyü árny, elébe tűnt a szoknya...
Tűzként pirulva, fölkelt a barát,
Ajka, mint dámáé, válik pirosra,
Fogta a korsót, harag járta át,
S a szoknyát jól leöntötte vele.
Ó, csoda!... eltűnt a kísértete –
S előtte most két szarv meg egy farok,
Mint szürke farkas, szőrzettel takarva,
Akárcsak jó ló, még meg is patkolva,
Asztal alatt, remegve ült Moloch,
Tetőtől talpig vízzel lelocsolva,
A köpenyébe burkolózva még,
Mint lámpásokat, forgatta szemét.
„Hurrá!” – kiált barátunk, vad vigyorral, –
Elkaptalak, pokolküldötte vész,
Foglyom vagy, innen nem futsz el, csibész.
A fejeddel fizetsz, a rosszért rosszal.
Menj a palackba, bedugaszolom,
Tüstént a kútba bele is dobom.
Aha, Mammon! reszketsz előttem mostan.”
– „Legyőztél engem, ó, tisztelt öreg –
Moloch nagy jámborsággal így felelt. –
Legyőztél, ámde légy nagylelkü vélem,
A poshadt vízbe, megfúlni ne dobj.
Tapasztalod majd engedelmességem,
Nyugodtan egyél, nyugodtan aludj,
Csábítani már sehogyan se foglak.”
– „Jobb lesz neked a palack fenekén,
Téged, barátom, máris odaduglak,
Hisz csínyeid nem feledtem el én.”
– „Bocsáss meg, s nem lesz boldogabb tenálad,
A gazdagság hozzád folyóként árad,
Urak közé viszlek, mint Bankovot,
Szép palotát, hintót veszek tenéked,
Előszobádban költők lesnek téged;
S a gazdagnak mind hajlongani fog.
Frizurát fésülök majd, divatost.
Mindened frakkra s nadrágra cserélve,
Kihajtasz – bárki lovaidat nézze,
A népet, míg kacagsz, szétfröcskölöd,
S angol hintód csodálják mégis ők.
Elmész izzadni a Silovszkij-házba,
S – szunnyadni – Gorcsakovhoz vacsorára,
Nariskina mellényed nézi át,
Majd meghívod a minisztert s a bátyját,
A hercegeket és mindük barátját,
Ebédre az arisztokráciát.”
– „Nem csábithatsz el! többé nem eresztlek,
Szó nélkül huss a palackba bele!
– „Állj meg, galambocskám, várj még vele!
Én néked nőket s szép szűzeket szerzek.”
– „Te átok! bár markomban vagy, hogyan?
Még asszonyokra gondolsz fajtalan?
De nem! pokol fia, gonosz hatalmad
Hiúságokkal nem bűvölhet el.
Vár mindezért megérdemelt jutalmad,
Időd a bűnöd bánva töltöd el!”
– „Egy percet adj, hogy jól elmagyarázzak
Mndent, és ellenségem nem leszel.
Mert ez a tettem jutalomra várhat,
Jeruzsálembe viszlek téged el.”
A szerzetes ezt hallva majd elájult.
– „Jeruzsálembe?” – nyögte ki, s elámult.
– „Jeruzsálembe, kurta perc alatt.”
– „Ha így van, hát kiszabadítalak.”

Öreg, öreg, ne hallgass te Molochra,
Hagyd őt és hagyjad Jeruzsálemet!
A rossz magát a szentet is megrontja,
Szoros barátság jóra nem vezet.
De te, Pankratyij, nem figyelsz szavamra,
Nyyerget ragadsz, gyeplőt és takarót,
Készül az ördög pokoli utadra,
Már tealattad ficánkol, forog.
Repülj, öreg, Moloch hátára ülve,
Lökd hátba, oldalt sarkantyúzva jól,
Repülj, siess a keleti szent földre,
De emlékezz, nem öszvér van alul,
Vigyázz nagyon, s akkor tán baj nem érhet,
Tartsd magad az egyenes úthoz végleg,
Hisz széles úttal vár ránk a pokol.