Szomjas föld
Sötétlőn seregelve
úsztak elő a felhők –
s a szomjas föld epedve
hozzájuk így könyörgött:
„Ne napot, vakitót – csak az enyhet!
Bár fúlna sárba, sötétbe a táj,
üditő vizet önts sokezernyi cseberrel,
hogy zsenge fű sarjadjon újra már!”
Kiált az epedő föld,
termékenységet esdve,
ha bármi röpke felhő
libben a kék egekre.
Jan Rainis: Száll és ég s kihuny a csillag című kötetéből
Fordította: Baka István