Térség

Пространство
                          n. n. william-wilmontnak

Lábunkra smirgelsár tapad.
A kőtörő dörgése halkabb.
Az ágon, mint a madarak,
kövér esőcseppek szuszognak.

A nyír függője feketéll.
Villog a fűzlevél fonákja.
Megtorpan, gőzölgő szekér,
az ősz borúja, jelre várva,

s dagasztja földutak sarát,
új s új nekirugaszkodással,
bár tengelyig merült, tovább
lendűl ólomnehéz batárja.

Nem kell sokáig várni ma.
A menny borongva földre roskad –,
s üveggyöngyét kiméri a
zápor, mely ínségnél is hosszabb.

Párnáihoz hogy illenek
sohase-járt keréknyomoknak
a pöttyös ötkopekesek:
gombái gomblila vadonnak.

S homokban ásó csikorog,
s fog vaccan foghoz. Nyelvet ölt, és
rossz társaságban nem forog
többé a hős vasúti töltés.

Már negyven éve figyelem,
hogy sínei suhogva futnak,
vágván, az üveg és cement
után vágyódva, hosszú útnak.

Ünnep van kedden és mise.
De csak azért aggódhatunk tán?
Nem érte fektetünk mi se,
és nem is úgy, utat a talpfán.

Tüzön-vizen keresztül, az
átjárókat botozva, éjjel-
nappal miért száguld a vas
észak felé konok reménnyel?

Város van ott –, s felméred-é
a csábító Moszkvai járást,
borúja égő szőrzetét,
s át-nem-hatolható homályát?

Csak nézz oda –, város van ott,
éjente bíbor fénnyel ékes.
Mert legbelülről a való
világítja ki, mint a mécses.

Kőcsodaként veszi körül
ajándékát a születésnek.
Mint karton-kremlben, benne ül
a véletlenség gyertyavége.

Hegyekről szétdobálta, ím,
a történelmet – olvadozzon,
csöpögjön, mint a sztearin
a pislákoló gyertyacsonkon.

1927
__________________________

A BORISZ PASZTERNAK: VERSEK című kötetből. Baka István fordítása.