Üzenet Delvignek
Vedd át, Delvig, e koponyát,
Mely jog szerint is illet téged.
A dicsőséges gótikát
Képviseli, közlöm tevéled.
Bacchusi páráktól hevült
E tisztes koponya gyakorta:
De rácsapott balvégzetül
Egy litván kard pengéje kongva;
E csontokat nem járta át
Apolló éltető sugára;
Szóval, lassú-nehéz agyát
Őrizte tulajdonosának,
Delvig bárónak. E lovag
Káprázatos vadász, lovas volt,
És, persze, inni is tudott jól,
Réme vazallusainak
S nejüknek. Zord volt ez a kor még,
Barátom, és megzavarodnék
A kemény lovagi előd,
Téged látván maga előtt
Nem harci öltözetbe bújva,
De mirtusszal megkoszorúzva,
Pápaszemes lantpengetőt.
Elhunytként a templomi könyvbe
Régen beírták már nevét,
S Rigában, ősök közt, örökre
Feledte harcos életét.
Amúgy a báró nyughelyén e
Végzettel megelégedett,
Az őt dicsérő sírbeszéddel,
A koporsón a címerével
S a búcsúverssel módfelett.
De a mi nyugtalan korunkban
Az elhunyt sem nyugodhatik.
A természet borzas bolondja,
Költő s matematikus is,
Tudós fontoskodó, izgága,
Sebész, jogász, fiziológus,
Ideológus, filológus,
Azaz – az egyetem diákja,
Fogai közt csibukja lóg,
Bajszos, köpenyt hord és botot,
Rigába jött. És telve gőggel,
A torkát öntözgette sörrel,
A pipafüst bodorodott;
Kószált a parton, álmodozva
Lottchenről, s búban tollat fogva
Verselt, és verte a zsidót.
Egy kocsma lépcsője alatt élt,
Sötét kamrában a diák,
Ott, képek és tükör gyanánt,
Tartotta tőrét, köpenyét
És sapkáját feje felett.
Egy félig firkatelt füzet,
Könyvek Fichtétől és Platontól
S még két keleti lexikon volt
Halomba hányva a sarok
Zugán, hol hálót szőtt a pók, –
Más-más tanulmány-tárgyat képez
Tudósnak s patkánynak, ha éhes.
Tudjuk: igaz tudós, aki
Nem vágyik üres fényüzésre;
A hiúságot neveti,
Kis kamrájában fütyörészve.
Mértékletesség, szólt a bölcs,
A magasztos szivek pecséte.
De végül a diák előtt
Feltárult: hiányos a léte,
Vajon meg hogy szerezheti?
Fontos tárgy... csontváz kell neki!
Tárgy, filozófusoknak kedves,
Kellemes és hasznot jelent ez
A szemnek és a szívnek is;
De csontvázat hol lelhet itt?
Ám egyszer, egy vasárnap esten
A temetőőrrel kötött
Ismeretséget, megismerte
A jellemét s munkáját, s erre
Barátjául fogadta őt.
Álmodozónk a korsó mellett
Lelkét az őrnek tárva fel,
Így szólt: „Barátom, nem teszed meg,
Hogy alkalmasint leviszel
Magaddal a katakombába,
Hol csontok halma vár hiába,
S kihozni onnan segited
Vázak közül az egyiket?
Esküszöm Hádész istenére,
Barátságom lesz majd a bére,
S míg napjaim lejárnak, a
Lakom dísze a váz maga.”
Az őr ijedt s fel van kavarva.
„Hogy tennék néked eleget?
Leszállni, és a föld alatt a
Halottak álmát megzavarva,
Ellopni az egyiküket!
S ki épp?... Aki nyugalmuk őre!
S más holt mit szól, ha megesik?”
De sok sör, félelem űzője,
S lelkiismeret békítője
Eloszlatta kétségeit.
Jó, hát legyen! Ígéretet tesz,
Hogy éjszakára készen is lesz,
Az órát is megadta ő.
Elváltak.
Jött az az éjidő;
A nap kihunyt. Bő köpenyében,
Állt híres hősünk kint az éjben,
A kripták csarnoka előtt,
S a vétkes őr ott várta őt,
Törött lámpával a kezében,
A végzetük hívták ki ők.
És a rozsdás lakat csikordul,
A hűtlen ajtó nyikorog –
S leszállanak a lovagok
A katakomba-éjbe zordul;
A lámpa fénye sápatag
Fénylett be boltozatokat,
Mennek – s ekhója síri éjnek,
Amely nyugalmából felébredt,
Megkettőzi lépteiket.
Előttük koporsó-sereg;
Pajzs-, korona-, címerhad áll ott;
Gőg őrzi korhadásukat,
Míg örök álmot alszanak
A magas származásu bárók...
Semmiképp se merészeltem volna elhagyni a rímeket ebben a költői pillanatban, ha a te ősapád, akinek koporsója a diák kezébe került, megpróbálta volna megvédeni magát, galléron ragadva, vagy csontöklével megfenyegetve őt, vagy valami más módon kimutatva felháborodását; sajnos, a rablás szerencsésen megtörtént. A diák darabokra szedte az egész bárót, és megtömte zsebeit csontjaival. Hazatérvén, nagyon mesterien összekötötte őket dróttal, és ily módon igen rendes csontvázat állított össze magának. De hamarosan az egész városban elterjedt a híre, hogy a báró csontjait a katakombából a kocsmai kamrába vitték át. A vétkes temetőőrt elbocsátották, a diáknak pedig menekülnie kellett Rigából, és mivel a körülmények nem engedték meg, hogy útitársat vigyen magával, ezért, ismét szétszedve a bárót, elajándékozta a barátainak. A magas származású csontok nagy része a patikusnak jutott. Wulf barátom a koponyát kapta ajándékba, és dohányt tartott benne. Ő mesélte el nekem ezt a történetet, és tudva, mennyire szeretlek, átengedte nekem azok egyikének koponyáját, akiknek a létezésedet köszönhetem.
Vedd át, Delvig, e koponyát,
Mely jog szerint is illet téged.
Foglald őt, báró, végre hát
Illő keretbe – így lesz éked.
Mit a koporsó alkotott,
Csináltass víg kupát belőle,
Szentelje meg habzó borod,
Vagy halleves meg kása töltse.
A Kalóz költőjét kövesd,
Viking szokásokat tanuld ki,
Fogd lakomán, mint serleget,
Vagy mint Hamlet-Baratinszkij,
Mélázz a ritka tárgy felett:
Ó, életünk holt prófétája,
Üresen vagy borral teli,
A bölcsnek, mint beszélőtársa,
Felér egy élő fejjel is.