Üzenet Gorcsakov hercegnek
Divat neveltje, nagyvilág fia,
Szokások ragyogó megfigyelője,
Győzködsz békés köröm elhagyni ma,
Hol én, a szépség léha élvezője,
Töltöm könnyelmüen napjaimat;
Mint te, barátom, még tapasztalatlan,
Veszélyes hűhóktól igézve meg,
Vesztettem érzést, nyugtot, életet;
S megégtem nagyvilági kábulatban,
S már tudtam, békét otthon lelhetek.
S az ifjú léhütők boldog családja,
Bevallom, nékem százszor kedvesebb,
Hol gondolatban szabad lehetek,
Hol frissen érzek, hangosan vitázva,
S hol mint barát baráttal élhetek,
Jobb, mint amit a langyos társaság ád,
Hol a rab elme őrzi némaságát,
Ahol a szíveket fagy járja át,
Hol Buturlin buták törvényhozója,
Hol Sepping cár, s az unalom a trónja,
S mindenkit egyesít a butaság.
Emlékszem rájuk – sok-sok esztelenre,
Nincs benne büszkeség, de dölyföl egyre,
S rólam, ki átlátja zsarnokságait
Lepereg a bókjuk és a vádjuk.
Mikor a jámbor Laiszák körében
Tökfilkó-tábornok befűzve áll,
S francia madrigált hoz össze éppen,
Hölgyek hallgatják, félig alva már,
S pimasz fény csillan ártatlan szemében;
S körötte mind szunyókál, hallgatag,
Bajuszt pödör sarkantyús férfihad,
S nagynéha mosolyogva ásitoznak, –
Akkor Bakkhosz s a múzsák raja ad
Inni a hajdani imposztoroknak.
Nem hallok én itt éles szavakat,
A politika kisded gügyögését,
Nem látok megkopott szamarakat,
Szent ostobákat, tisztelt barmokat,
S misztika udvaronc-kényeskedését.
Hagyd el te is a főrendek körét,
És szaporítsd a barátaimét,
Ó, te, a khariszok szilaj szerelme,
Kedves hízelgő, epés fecsegő,
Mint régen, mókás, de könyörtelen, te,
Mint régen, pajkos, mégis bölcselő.