Zsukovszkijnak

Жуковскому

Midőn, megálmodott világba
Röpítve fennkölt lelkedet,
Szorítja, megpendítni vágyva,
A lantot féktelen kezed;
Midőn varázslatos homályban
A látomások rajzanak,
És ihlet-szélvihar fagyában
Az ég felé mered hajad, –
Alkotsz, de csak a keveseknek,
Nem méltók rá az irigyek,
Vagy akik bárgyún összeszedtek
Idegen ítéleteket,
Csakis azok, akiknek szentebb
Az igazságnál nem lehet.
Szerencse nem mindenki kincse,
Akárkire babér se vár.
Boldog, ki fennkölt verseidre,
Mint égi kéjre, rátalál!
Aki a szép élvezetének
Szép osztályrészét nyerte meg,
S megérti égő lelkedet
Lelkének lángoló tüzével.