Hozzá
Szomorú-tétlenül feledtem dalaim,
A képzeletemet nem gyújtották fel álmok,
Adományaival elszállt ifjú zsenim,
És lassacskán kihűlt a szívem és bezárult.
Hívtalak újra hát, ó, tavasz-napjaim,
A csönd leple alatt suhantak messze mind,
Barátság, szerelem, remények napja ezrét,
Midőn én, még kinek a líra drága szentség,
Daloltam, boldogan pendítve lantomat,
A szerelem hevét, az elválások búját –
S a hegyi tölgyesek mélázó hangomat
Lombjukkal visszazúgták...
Hiába! Lustaság béklyózott engemet,
A szendergés hideg árjába elmerültem,
A dicsőségtől is könnyes búcsút veszek,
Az örömöktől és múzsáktól menekültem!
De villámként, váratlanul
Bágyadt szivemben ifjuság gyúlt,
Lelkem felébredt, megujult,
Szerelmem öröme, reménye, búja lángolt.
Minden virult megint! Élet remegtetett;
Megint fellelkesített a természet,
Szabad lélegzetem, érzésem melegebb,
Jobban vonzottak az erények...
Köszönöm néked, szerelem!
Az édes hangu lant megcsendült újra ifjan,
S lantom remegve most föltámadt húrjaimmal
Lábad elé teszem!...