A kályha elé telepedtünk

   
A kályha elé telepedtünk,
kettesben, a tűz se lobog,
kietlen a sztyeppe köröttünk,
a ház öreg, elhagyatott.

Bíbor dühvel izzik a kályha,
terjeng a sötét s a hideg,
éj sűrül az esti homályba,
kék, síri az ablaküveg.

Zord, farkasi, végtelen éj ez,
fuldoklik a hóban a sík,
itt bent mi vagyunk meg a képek,
s baljósan a vész közelít.

Gyűlölt, vad időkre születtem,
e század a kárhozatom,
a sír hidege a szivemben,
fagy hályoga ablakomon.