Az utolsó dongó
Dongó, aranyszegélyes, éjfeketéjű bársony,
te, aki szomorú húrt rezgetsz szüntelen,
szobámba mért repülsz be, mit keresel te nálam,
miért is búslakodsz velem?
Kint tombol még a nyár, rőt fénye szerteárad,
az utolsó napok szelidek, melegek,
kélj szárnyra döngve és a mezőn a bogáncsnak
piros párnáján lelj alvóhelyet.
Előled rejtve van az emberész tudása,
hogy kiürült már a világ,
hogy vad szelek sodorják nemsokára
vázad kiszáradt aranyát.