André Chénier
N. N. Rajevszkijnek
Ainsi, triste et captif, ma lyre toutefois
S'évellait…¹)
Amíg a döbbent dalnokok
Byron urnájára figyelnek,
S Európa őt látja ott,
Dante szentséges árnya mellett,
Egy másik árny hív engemet,
Ki dalolatlan, könnyek nélkül,
A véres vesztőhely tövéből
Sír mélyibe ereszkedett.
Szerelmek, berkek dalnokának
Gyászkoszorút most hadd hozok,
Nem ismert líra hangja támad.
Te hallgatod s ő. Dalolok.
A fáradt guillotin pengéje újra
Hívja az új áldozatot.
A költő készen áll; a méla líra
Utolsó énekébe fog.
Holnap kivégzés, a nép dáridója;
Ám ifjú költőnk éneke
Miről zeng? A szabadságot dalolja:
Nem tántorítja végzete!
„Köszöntlek téged, csillagom, köszöntlek!
Dicsőitettem égi képedet,
Midőn egy szikrából keletkezett,
Viharok jósolták a jötted,
Dicsértem szent dörgésedet,
Midőn feldúltad a zsarnoki rend erődjét,
S a hatalomnak ősi gőgjét
Szétfújtad: szégyen s pernye lett;
Láttam, fiaidat fűtötte a merészség,
Hallottam ígéretüket,
Seregük lelkes esküvését
S az önkényt elvető, sziklaszilárd nemet.
Láttam, hogy mindent elsodortak
Száguldó, vad hullámaik,
S a lánglelkű tribun ajkáról szállt a jóslat,
Hogy földünk újjászületik.
Géniuszod már lánggal égett,
Szent számüzöttek árnyai.
A halhatatlanok Pantheonába léptek,
Lefoszlott száz előitélet,
A trónt leplétől fosztva meg;
Egyenlőséget hirdetett
A Törvény szózata, szabadság ihletében,
S kiáltottunk: Leszállt az Éden!
Ó, őrült álom – vége lett.
Hol szabadság s törvény? Felettünk
sakis a bárd uralkodik.
Megdöntöttük a trónokat. S királlyá tettük
– Szégyen! Gyalázat! – a gyilkost s hóhérait.
De ó, te, szent szabadság,
Te tiszta istennő, – maradtál bűntelen,
Habár a vadság féktelen,
S a népen úrrá lett a vakság;
Előlünk rejtezel; s gyógyító kelyhedet
Véráztatott lepel borítja:
De visszatérsz dicsőn és bosszút állva újra,
Legyőzöd ellenségedet;
A nép, mely ízlelé nektárod istenülve,
Megrészegedne újonnan;
Akárha Bacchustól hevülve,
Bolyong azóta szomjasan.
De végül rád talál. Egyenlőség ölében,
Karodban csendesen nyugalmat lelni fog;
Elszáguldnak a viharok!
De az öröm dicső napját én meg nem érem:
Vesztőhely vár reám. A végső perceket
Számlálom. Vérpadon, hajamnál fogva tartja
Fejemet a bakó a közönyös tömeg
Fölé, a közönyös magasba.
Adieu, barátaim! Hajléktalan porom
Nem fog nyugodni ott, a meghitt kert ölében,
Hol elmélkedve és vigadva egy napon
Az urnáink helyét mi kijelöltük régen.
De, társaim, ha szent
Az emlékem tinéktek,
Végakaratomat véghez vigyétek:
Némán sirassatok, barátim, engemet;
Hisz még a könnyek is gyanakvást keltenének;
Óvatosan: a könny korunkban szörnyü vétek;
Testvérnek nem szabad testvért siratnia.
Még egy kérés: ti százszor hallgattátok a
Verseim: ideák könnyelmü, fürge szárnyon,
Miket most örökül hagy rátok ifjuságom,
Tarkálló verssorok. Remények s álmaim,
S könnyek s szerelmek, ó, leírt ábrándjaim
Őrzik meg éltemet. Abelnél s Fanninál, ott,
Megvannak biztosan e múzsa-adományok,
Gyűjtsétek össze! A világ s a pletyka nem
Ismeri őket. Ó, jaj, földre hull fejem
Idő előtt: holott még éretlen, vad zsenimnek
Magasztos művei épp csak teremni kezdtek.
Én meghalok, de ti, szeretve árnyamat,
Óvjátok, társak, a kézirataimat!
Ha elzúg a vihar, mint babonás tömeg, mind
Gyűljetek össze, és olvasva verseim, ti
Mondjátok majd, soká mélázva: e szavak
Övéi. Én pedig, a síri álmomat
Feledve, leülök, nem láttok bár, közétek,
Figyelve magam is, s könnyeitektől részeg
Lesz árva lelkem... és vigaszt is nyújt talán
A szeretet, s Fogolynőm búsul hallatán
S elsápad vágyteli, szerelmes verseimnek...”
De, gyöngéd dalait szakítva hirtelen meg,
Lehorgasztotta az ifjú dalnok fejét.
Szerelmes, szomorú tavasza idejét
Elszállni látta. A sóvárgó, régi szépek
S a dalok s lakomák s a perzselő-vad éjek
Mind új életre kelt: s a szive messze szárnyalt
Tüstént... s a verssorok csergő patakja áradt:
„Hová is ragadott az ellenséges szellem?
Ki szerelemre és a kéjekre születtem,
Miért is hagytam el a csöndes árnyakat,
Szabadságot, vidám, henyélő társakat?
A sors dajkálta víg, aranyló ifjuságom;
Öröm koszoruzott, könnyelmü kézzel, áldón,
S múzsám legszebb időm osztotta meg velem.
Társim kedvenceként, lármás estélyeken
Jókedvem s verseim betöltötték a házat,
A házi istenek, melyet még jól vigyáztak.
S ha bágyasztottak a bacchusi örömek,
S lelkem váratlanul új láng gyújtotta meg,
Reggelre mégis a páromhoz hazatértem,
És leltem őt heves haragban, és dühében
Kitört, fenyegetett s átkozta könnyesen
Vad dáridókon elfecsérelt életem,
Elkergetett, szidott, nyomban meg is bocsátva, –
Mily édes, tiszta volt a napjaim folyása!
Mért hagytam el szelíd s lomha életem,
Törvén oda, ahol legyűrt a végzetem,
Örjöngő ostobák, szilaj, vad szenvedélyek,
Gonosztevők közé! Hová, ti szép remények,
Hová sodortatok? Miért kellett nekem,
Kinek szerelmi dal s a béke elemem,
Méltatlan harcmezőn csatáznom aljanéppel?
Makrancos méneket megfékező eréllyel
Hogy bírnék? Ez a kéz nem kantárhoz szokott!
S utánam mi marad? Betemetett nyomok:
Féltékeny őrület és hasztalan merész tett.
Halj hát el, hangom, és te, ó, hazug kísértet,
Te, szó, üres hangzás...
De nem!
Hallgass, kishitüség siráma!
Nincs folt a büszkeségeden,
Költő: te nem hajoltál, bárha
Gyalázat ült már mindenen;
A gaz hatalmast megvetetted;
Fáklyád, világolván feletted,
Kegyetlen, éles fényt vetett
A dicstelen újult urakra;
Korbácsod bátran büntetett,
E hóhérok fejére csapva;
Versed haragvó és szabad
Hangjával a Nemézist hívta;
Marat véres papjainak
Erinnüszt s tőrt igért e líra.
Midőn a koronás fejet a szent öreg
A vérpadról dermedt karral letépte,
Te mindkettőnek nyújtottál kezet,
S előttetek megremegett
Az Aeropag csőcseléke.
Büszkélkedj, dalnok; és te, bőszült szörnyeteg,
Karmodba kapva fejemet,
Játszhatsz most véle. Ám, istentelen, te, tudd csak:
Dühös gúnykacajom a sírodig követ!
Vérünk igyad, bűneidet
Tetézd: csak hitvány pigmeus vagy.
Eljő az óra... s máris közeleg:
Megbuksz, tirannus! Győz örökre
A fellobbant harag. S a Hon kiomló könnye
Fölébreszti az alvó végzetet.
Mennem kell... itt a perc... de te lépsz a nyomomba;
Várok rád!”
Végezé a költő énekét.
És csend ült mindenen. A lámpa fénykörét
Már hajnalpír halványitotta,
Eljött a reggel is. És ő tekintetét
Magasba emelé, a rácsra...
Zaj támad. Jönnek. Ők! Szólítják. Véget ért!
Megzörrenti a kulcs a zárat.
Őt szólítják... Megállj; csak egy, csak egy napot:
És a szabadság visszatérhet,
S a nagy polgár se lesz halott,
S szolgálja a nagyot: a népet.
Nem hallják. Néma csend. A hóhér vár, a sír.
De halálmenetét a barátság igézi.
A vérpad. Föllép rá. Dicsőségét idézi...
Sírj, Múzsa, sírj!
¹ Így hát, midőn én búban és fogságban voltam, lírám mégis ébredezni kezdett… (francia)