Egy fiatal özvegyhez
Lida, hű barátném, gyakran
Elrebbentve álmomat,
Mért hallom, kéj-lankadottan,
Gyönge sóhajtásodat?
Mért látsz boldog szerelemben
Szörnyű álomképeket,
Éjbe dermedt-ijedten
Meresztvén tekinteted?
Hogyha gyors önkívületben
A szerelmed ízlelem,
Mért van az, hogy szép szemedben
Titkon mégis könny terem?
Hallgatod, de elmerengve,
Lángoló beszédimet,
Hideg kéz simul kezembe,
S pillantásod is hideg...
Ó, te szép asszonybarátom!
Könnyed meddig onthatod,
S férjedet a sírhomályból
Meddig hívogathatod?
Higgy nekem: a sírhant rabját
Örök álom öleli,
Meg se hallja párja hangját,
Búja rég nem bú neki.
Néki a tavasz virága
Nem kell s dáridók zaja,
Sem baráti könny, se drága
Kedvese hívó szava...
Túl korán ragadta társad
El a szörnyű vég, igen,
Ám a kéjnek mámorával
Szunnyadott el kebleden.
Alszik, boldog már örökre;
Hidd el – vágyunk bűntelen.
Éjiből nem jő dühödve
Vissza ő féltékenyen.
Ég se dörren csöndes éjben,
S dühös árny se állhat ott,
Szeretők szelíd körében,
Keltve aluvó napot.