Ki ismeri a földet

Кто знает край

                     Kennst du das Land...
                                      Wilh. Meist.
                      Áfonyára, áfonyára,
                      Áfonyabogyóra...

Ki ismeri a földet, hol kék
Kimondhatatlanul a menny,
Hol a meleg tengervizen
Tükröződik a múlt romokként;
Hol ciprus és babér örök
Zöldje susog a táj fölött;
Ahol dalolt a nagy Torquato;
Hol éj sötétjében ma is
Az Adria hullámain
Visszhangzanak a szép oktávok;
Hol Raffaello alkotott,
Ahol Canova napjainkban
Márványnak életet adott,
Ahol a mártír Byron kínban
Égett, szeretett és átkozott.
--------------
--------------

Varázsos föld, varázsos föld,
Magasztos ihletek hazája,
Ludmilla most az ősidők
Paradicsomi táját látja.

A parton, pompás víz felett
A karneváli orgiában
Körötte lármás nép pezseg,
S köszöntik elragadtatással.
Északi szépsége vakít,
Élénkség, bú – együtt van itt,
Elbűvöli fiát e tájnak,
És önkéntelenül magával
Ragadja lágy hullámait.

A dél virágzó édenére,
Mennyekben s vízeken a fényre,
A művészet csodáira
Néz meghatottan Ludmilla
Ihletett elragadtatással,
Lelke csodálatba merül,
De semmit önmaga körül
Magánál szebbnek nem találhat.
Ha áll a firenzei szép
Vénusz előtt, hogy megszemlélje,
Ketten vannak... s előtte még
A márványt is sérelem érte.
Magasztos álommal teli,
Ha némán elnézegeti
A gyöngéd Fornarina képét,
Vagy egy Madonnát s gyermekét,
És mélabús szépsége még
Szebb, mint mester-festette képek...

Mondjátok: mily dalnok lehet,
Ki elbűvölve-izgatottan,
Mily véső és milyen ecset,
Mely ámuló utódainknak
Megőrizné vonásait?
Az örök szépség istennőjének
Szobrásza vajon ki lehet?
S hol Raffaello, az ihletett,
Akit dicsőség övezett?
Feledd a fiatal zsidólányt,
A bölcsőt és a kisdedet,
Értsd meg az ő mennyei báját,
Értsd meg a mennyek örömét,
Más Máriát fessél nekünk hát,
És más kisdedet a kezén.