Micsoda éj!..

Какая ночь!…

Micsoda éj! Zord hidegében
Nincs egyetlen felhő az égen;
Mint ágyfüggöny, tarkáll az ég,
Mélykékjét csillaggal hímezték.
A házakban minden sötét.
Kapun lakat, bezárt retesz rég.
Nyugszik már mindenütt a nép;
Elhalt a zaj s árus-zsibongás;
Csak eb csahol, és lánccsikorgás
Hangzik, ahogy futkos, vonít.

És egész Moszkva aluszik,
Feledve szörnyű rettegését.
S a tér homályló éjszaka
Őrzi a tegnapi kivégzést.
Friss még a kínzások nyoma:
Test, kettévágva lendületből,
Villák, kondérok sergei,
Kihűlt szurokkal még teli;
Már a kivégző tőke feldőlt;
Amott vasfogazat mered,
Parázslik még a csontok ezre,
Karóba húzva, tetemek
Görnyedve és megfeketedve...
Nemrég mindenfelől a vér
A hó fehérjét átitatta,
S hörgések szálltak fölfelé,
De a halál mindent elért,
Prédáját magához ragadta.
Ki jő ott? Lóhalálban a
Zord téren át vajon ki vágtat?
Ki füttyentett, kinek szava
Harsant a kéklő éjhomályban?
Ki lehet? – Vakmerő suhanc.
Találkára siet robogva.
Keblében ég a vágy lobogva.
Így rikkant: „Rajta hát, lovam,
Hű paripám! nyílként suhanj!
Gyorsan, gyerünk!...” De most a méne
Megtorpan, rezzen font sörénye,
S nem megy tovább. Az oszlopok
Között, a tölgy keresztgerendán
Egy hulla lengett. A lovas, lám,
Alatta futna, éppen ott,
De, bőrét bár ostor hasítja,
Horkant, prüszköl, hőkölne vissza
A ló. „Hová? Szilaj lovam!
Mitől rettegsz? Veled mi van?
Nem itt ügettünk tán mi tegnap,
Alattam tán nem is tapodtad,
Mint az, kit bosszuvágy hevít,
Cárunk vad ellenségeit?
Nem vérüktől ragyognak tisztán
Damaszkuszi patáid is tán?!
Most hőkölsz tőlük horkosan?
Sebes lovam, merész lovam,
Száguldj, röpíts!...” S a kimerült mént
A holtnál áthajszolta tüstént.
..........................................