No. 18 Didergés (Baka István fordítása)

                                                                   No 18
                                                                Didergés

                                                E földet el kell hagyni végleg,
                                                Bacchusnak búcsút mondhatok,
                                                Isten hozzátok, jó borok,
                                                Nektár, mit a szüret kipréselt
                                                Épp mostan, éltem alkonyán.
                                                Jöjj, hívlak, kétségbeesésem!
                                                Korsóm tekerd körül kötéllel,
                                                S akassz fel rá! egy korty csupán.

                                                Üres kupám, mely egykor éltet
                                                S derűt csöpögtetett belém,
                                                Most síromon hever szegény,
                                                Miközben más szuszog, pöfékel,
                                                Hol én csücsültem, éppen ott.
                                                Mint színpadon, a cimborákat
                                                Úgy látom: tűz körül pipáznak,
                                                S a kampón más kalapja lóg.

                                                Rémlik, kupát ürít az Elnök
                                                A kocsmaasztal túlfelén,
                                                S babéros kancsót nyújt felém
                                                Rőt parazsas pipája mellől,
                                                Ám kancsi, vak, mint jómagam.
                                                De már nem érzek ízt a számon,
                                                Akár a frissen sült kalácson,
                                                A légy, mivel melege van.

                                                A négyes számú krigli őre,
                                                Rózsás pofáju cimborám,
                                                Mint ánglius matróz, vidám,
                                                Akárha tíz font vón a bére -
                                                Küld ám a poklok mélyire,
                                                És menten kétfelé hasítna
                                                Ha lelkem égő kínjait ma
                                                Feledve, nem iszom vele.

                                                De nem: nem ízleli a nyelvem
                                                Többé az óbor csöppjeit:
                                                Még annyit nyög ki tán: proszit,
                                                S a vér megáll az ereimben;
                                                Már zsibbatag, nehéz a comb,
                                                Karom jeges, fagyott a lábam,
                                                Orrom csöpög, s az éjszakában
                                                A lelkem rémülten bolyong.

                                                Igen, ahol Bacchus mosolygott
                                                Szuszékomról is egykoron,
                                                Mivel kecsegtetsz még, csehóm?
                                                Útravalóm sovány savó most
                                                És zabpehelyleves csupán,
                                                Hashajtópor papírtasakja,
                                                Doktorköpeny, sok száraz flaska:
                                                Csak ezt hagyom magam után