Zarándok
I
Egyszer, vad völgyeken magányosan bolyongva,
Megteltem hirtelen emésztő fájdalommal,
És súlyos terhe úgy meggörnyesztett, akár
Gyilkos gonosztevőt, ki ítéletre vár.
Kezem tördelve és a fejemet leszegve,
Lélekben megtörten csak sírtam-sírtam egyre,
Ismételgetve, mint a vergődő beteg:
„Mi történik velem? magammal mit tegyek?”
II
S elpanaszolni búm az otthonomba tértem,
De senki sem fogta fel csüggedésem.
Nőm s gyermekim előtt előbb elhallgatom,
Titkoltam volna még komor gondolatom;
De nőtt a bánatom mindegyre szakadatlan,
És végül szívemet feltártam akaratlan.
„Ó, jaj, ó, jaj, nekünk! Gyermekeim s nejem –
Mondtam –, tudjátok meg: lelkemre félelem
Szállt s szörnyű borzadály; és porba sújt azóta
Nyomasztó terhe. Jő! Már közelít az óra,
Midőn a városunk tűz martaléka lesz,
És romjai fölött csak pernye lengedez,
S elpusztulunk mi mind, ha nem találunk gyorsan
Biztos helyet; de, jaj! a menedékünk hol van?
III
De a szeretteim zavarba jöttek és
Azt hitték rólam, elhagyott a józan ész.
Ám gondolták, az éj gyógyító, csöndes álma
Lehűt, s elmúlik a betegség szörnyü láza.
Le is feküdtem, ám sírtam keservesen,
S a hosszú éjen át le sem hunytam szemem.
Ültem magányosan, a hajnalfényre kelve.
Jöttek hozzám; s akár előbb, kérdéseikre
Elmondtam ugyanazt. Ők nem hittek nekem,
S úgy vélték, szigorún kell bánni énvelem,
Hogy észre térjek. És nagy elkeseredéssel
Próbáltak ekkor mind szidással, megvetéssel
Megtéríteni. Ám én, nem figyelve fel,
Csak sírtam, nyögtem a bánattal telve el.
És végül ők is, a szidalmat abbahagyva,
Legyintettek reám, és ott hagytak magamra,
Mint őrültet, ki bőg s mindenkinek teher,
S akit csak orvosi szigor csitíthat el.
IV
Elindultam megint, a kínomtól gyötörve,
S rettegve néztem szét a tájon körbe-körbe,
Mint rab, ki esztelen szökéstervet kohol,
Vagy utazó, ki vihar elől lohol,
S vezeklő, aki a béklyót vonszolva tévelyg,
Egy ifjút láttam ott, amint könyvébe mélyedt.
Reám tekintve szólt, megkérdezve csendesen,
Miért bolyongok és sírok keservesen?
S most válaszul neki: „Vár énreám a végzet,
Halál s utána zord, síron túli ítélet –
S azért kesergek így: nem készültem fel még,
És rémít a halál.”
„Ha sorsod ily kemény –
Vetette ellenem –, s okod remélni nincsen,
Hát akkor mire vársz? miért nem futsz el innen?”
Én meg: „De hát milyen utat választhatok?”
„Nem látsz-e valamit a messzeségben, ott” –
Így szólt az ifju, a távol felé mutatva.
De néztem csak, szemem fájóan-tágra nyitva,
Akár a vak, kiről a hályog épp lehull.
„Látok valami fényt” – ezt mondtam válaszul.
„Menj hát, – folytatta így – feléje ama fénynek;
Egyetlen célod és irányod lesz tenéked,
Míg el nem éred a megváltás kapuját,
Indulj!” – És sebesen futottam is tovább.
V
Családom megriadt menekülésem láttán,
S gyermekeim s a nőm kiáltoztak utánam,
Hogy térjek vissza már. Kiáltozásaik
Jó barátaimat csalták a térre mind;
Egyik tanácsokat osztott az asszonyomnak,
Más sajnált, s volt olyan, aki szidalmazott csak,
Ki becsmérelt, ki meg kinevetett csupán,
Visszahozhatna más, erővel is talán;
Sok utánam eredt, ezért siettem úgy hát
Átlépni mielőbb a városunk határát,
Hogy megláthassam még – hátam mögött a múlt –,
Az igaz utat s a megváltó szűk kaput.